A konok kitartás és a merev ragaszkodás sokszor intõ jel, lelkiismeret vizsgálatra késztetés. Eleget láttunk megalkuvókat és sok eredményt nem tudtak felmutatni. Ellensúlynak viszont ott a régi mondás: minden túlzás ártalmas. E két magatartás, a konokság és a megalkuvás között kell megtalálni a mindenkor helyeset.
Surján László
A
kérlelhetetlenség
A
konok kitartás és a merev ragaszkodás sokszor intõ jel, lelkiismeret vizsgálatra
késztetés. Eleget láttunk megalkuvókat és sok eredményt nem tudtak felmutatni.
Ellensúlynak viszont ott a régi mondás: minden túlzás ártalmas. E két
magatartás, a konokság és a megalkuvás között kell megtalálni a mindenkor
helyeset.
Ez
az eszme futtatás azért jutott eszembe, mert elgondolkodtatott egy délvidéki
írás.
A Magyar Patrióták Közösségének oldalán jelent
meg, és arról adott hírt, hogy lebontásra ítélték a szerbcsernyei katolikus
templomot. A hír, csak így címszerûen olvasva is elszomorító. Minden érték
pusztulása az, templomé különösen. Elgondolkodtatott viszont az a felhevült
fogalmazás, ahogy a cikk ítéletet is mond a döntés felett. Már a felvezetés elsõ
mondata is kemény:
A Nagybecskereki Egyházmegye papi szenátusa a kommunista
templomrombolók nyomdokaiba kíván lépni?
A szerzõ szerint ez az
eset
súlyában és következményeiben teljesen egybevág a Ceasusescu-féle erdélyi
falurombolással illetve a jugoszláv kommunisták gaztetteivel.
Mivel a nagybecskereki püspök elkötelezettsége egyháza és nemzete iránt számomra
nem kérdéses, a fenti megfogalmazás jogosságában kezdtem kételkedni.
Felfigyeltem ezután a következõ mondatra: Persze, a püspökség elvileg meg
tudná magyarázni ezt a döntést racionális (elsõsorban gazdasági) érvekkel, ám
marad a tény, hogy egy szentély vagy mûemlék (mindkettõ igaz a szerbcsernyei
templomra) ledöntése akkor is barbár, megbocsájthatatlan bûn, ha történetesen a
püspök áldásával történik.
A
korrekt tájékoztatás azt kívánná, hogy ne „elvileg megtudná” szavakkal jelezzük,
hogy az éremnek van másik oldala is, hanem kérdezzük meg a döntéshozókat: mi
késztette õket a fájdalmas lépésre.
Ez
elmaradt, s bár megpróbáltam pótolni, a püspök urat mindeddig nem sikerült
telefonvégre kapni. Találtam viszont egy képet a lebontandó templom bejáratától.
Nos, nem sokan kopogtattak az ajtaján az elmúlt idõkben.
A
pusztulás fájdalmas. A dilemma nehezen feloldható. A cikkíró szerint a
magyarországi szerbektõl kellene példát venni, akik gondosan õrzik a
templomaikat, még olyan településeken is, ahol alig élnek szerb családok. A
példa nem elég jó. A régi szerb templomok mûvészettörténeti jelentõsége nem
vethetõ össze egy XIX századi, nehezen meghatározható stílusú épülettel, nemcsak
azért, mert fiatalabb, hanem azért, mert sem az épület, sem a berendezés nem
ritka és nem is igazán értékes.
Egy
templom értékét vagy az adja, hogy mûtárgy, aminek a megtekintése hívõt és nem
hívõt egyaránt gazdagít, vagy pedig – legyen bár szép vagy akár mondhatni ronda
– az érték a benne istenhez könyörgõ, sõt az Úrral misztikus módon a templomban
találkozó emberekbõl, az õ áhítatukból fakad.
A
kérdés tehát az: van-e élõ katolikus közösség, amelynek lelki gondozása
megkerülhetetlen feladat, vagy elõbb tûntek el a hívõk, s õket követi-e a
templom? A templom bejárata elõtt szépen burjánzó fû felel a kérdésre.
Mi
pedig elgondolkodhatunk, hogy nemzetünk megmaradását és fejlõdését szívén
viselõk körében miért olyan gyakori egymás támadása és bûnösnek nyilvánítása?
Talán jobb lenne az ítélkezést másra hagyni, s a szívünkbe vésni, amit a
katolikus templomokban éppen ma olvasnak fel az evangéliumból: irgalmasságot
akarok, nem áldozatot.