külFÖLD

A Puskinban sírtam elõször
Pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülõ másik hat ember.

Terék Anna:

külFÖLD

A Puskinban sírtam elõször
Pesten,
valami buta filmre ültem be,
nevetséges vígjátékra,
másra nem volt már jegy,
másra nem volt már pénzem,
és nevetett a moziban ülõ másik hat ember.
Hosszú könnyeim
lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig
egészen a dekoltázsomba.
Már sírva kértem a jegyet,
a kasszánál a nõ nem nézett a
szemembe,
s ennek elõször végre örültem,
mert akkor még kerestem a tekinteteket
Pesten.
Szerettem volna, ha bárki megkérdezi az utcán,
hogy mégis mi fáj?
Vagy ha legalább néznek rám.
nekem évek kellettek, hogy
rájöjjek
itt még csak vendég sem vagyok,
hanem csak társadalmi probléma
vagy egy nemzeti zûrzavar tartozéka.
S egy problémának jobb ha
nincsenek könnyei, szemei.
Tûrni kell. (?)
A villamoson,
ha kanyarodik vagy ha finoman fékez,
itt nem simulnak a nõkhöz a férfiak,
nem érintik a vállukat,
nincsenek véletlen egymáshoz hajlások.
Pesten nem nézik a férfiak a nõket
pont úgy lesnek ránk,
mintha szégyellni kéne magukat,
mintha a nõk nem tudnák,
mintha a nõket nem is kéne nézni,
s csak a munkások füttyentenek
kötelességbõl
a nõk után. Pesten
furcsák a férfiak és furcsák a nõk.
Aztán sírtam én szinte
mindenütt Pesten:
a Várban, a jégpályán, a Hûvösvölgyben
a metrón, a Libegõn, a Moszkva téren,
a Lánc-hídon, Zuglóban és Kõbányán,
az Astoriánál esõben,
a Városligetben napsütésben.
A tekintetek mindig elsiklottak mellettem.
ebben a városban nincsenek tekintetek,
ebbõl a városból nem lehet kitekinteni.
Menekülni kéne,
de látni sem lehet innét a kiutakat.
Aztán lassan a hosszú könnyek
egészen rövidek lettek,
ma már úgy nézek szemekbe, hogy
nem keresek válaszul
tekinteteket,
már nem nevetek ki
„leszerbezéseket”,
megelõzendõ:
nem mondom honnan jöttem,
mert nem tudom hová tartsak
és hogy kihez tartozzak.
Õk szeretnek folyton választani,
lehet, én mégsem vagyok
magyar?
Nekem már nincs szép
középzárt e betûm,
kezd eltûnni az akcentusom,
csak pár beékelt
szerb szó és káromkodás
jelzi, hogy nem vagyok
„teljesen magyar”,
rajtam már nem látszik,
hogy „szakadt júgó” vagyok,
rólam nem tudja senki, hogy
nem tudok vízum nélkül utazni,
s hogy az országhatáron
az összehajtogatott
alsónemûmet
is darabonként átnézik.
Már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba.
a lábnyomaimat a sár is visszadobja,
már nem ismerem a fõtér minden négyzetméterét,
már nem az enyém a kiserdõ, a puha levélsusogás,
már nem tudom hány dinárba kerül egy vekni kenyér
egy liter tej,
itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek
és félek ha férfiak egymást verik az utcán.
Már zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor
bárhol sós perecet venni,
hogy a városi buszokra több mint 10 percet kell várni,
hogy az épületek nem is olyan magasak,
engem itthon is bántanak: már egy másik akcentus miatt.
Nekem nincs saját hivatalos nyelvem,
és csak kevert kultúrám van.
Itthon már idegen vagyok,
odaát mindig szerb maradok.
Nekem már mindegy milyen nyelven
kérem a kenyeret a boltban,
s hogy a szeretõm magyarul mondja-e
hogy kellenék neki.
Nekem már mindegy, hogy decemberben
van-e karácsony,
s hogy hanyadikára esik újév.
nekem már mindegy,
nemzetileg hova sorolnak.
Pedig jó lenne végre valahol
valóban külföldinek lenni.