Lassan három éve, hogy megindult Károlyi Bernát és vértanú társainak boldoggá avatási ügye. Noha vértanúságról van szó, de ezek a folyamatok nagy körültekintéssel azaz idõigényesen folynak. Nem is sürgetés a célja ennek az írásnak, hanem az a felismerés, hogy bizony kevesen ismerik az 1945 után történteket.
Surján
László
Mennyország
a pokol kapujában
(Károlyi
Bernát Almáskamarás, 1892. június 19. – Budapest, 1954. március
2.)
Lassan
három éve, hogy megindult Károlyi Bernát és vértanú társainak
boldoggá avatási ügye. Noha vértanúságról van szó, de ezek a
folyamatok nagy körültekintéssel azaz idõigényesen folynak. Nem is
sürgetés a célja ennek az írásnak, hanem az a felismerés, hogy bizony
kevesen ismerik az 1945 után történteket.
Bernát
atya életérõl, bár vázlatosan Szerdahelyi
Csongor
számolt be, most cikkét kissé kiegészítve adok egy rövid ismertetõt.
Teszem ezt annál is inkább szívesen, mert Károlyi Bernát voltaképp
képviselõtársam: évtizedekkel eltérve ugyan és a lemondása révén
mandátumát lényegében nem gyakorolva, de egyazon párt képviselõi
vagyunk. Õ már az égi frakcióban, ahol lemondását bizonyára nem
tekintik másnak, mint a szerzetesi engedelmesség jelének: elöljárói
nem engedélyezték a közvetlen politikai szerepvállalást.
Bernát
atya az elsõ világháborúban ferences tábori papként vett részt. Utána
különbözõ ferences templomokban szolgált, amikor pedig a
rendtartomány beindította a kínai missziót, ennek a nagy
vállalkozásnak lett a vezetõje. 1929-ben Paokingban telepedtek le a
magyar ferencesek, ahol az evangélium terjesztése elsõsorban
karitászmunkán keresztül történt. Népkonyhákat nyitottak, idõseket,
betegeket ápoltak, árva gyermekeket fogadtak be. Az elpogányosodó
Európában oda kell figyelni erre. Nem teológiai fejtegetéssel, hanem
gyakorlati lépésekkel lehet megmutatni a keresztény értékeket az
emberekkel.
Egy
kínai árvával 1938-ban Bernát atya betegen tért vissza
Magyarországra, és eredményesen fáradozott a kínai misszió anyagi
háttérének biztosításán. Járta az országot, elõadásokat tartott és
gyûjtött a távol-keleti magyar misszió fenntartására. (A kisfiúból
késõbb ferences novícius lett, aki a szerzetesek 1950-ben történt
szétszóratása után Amerikába menekült. Élete nem a ferences családban
folytatódott: Bernát atya unokahúgát vette feleségül.)
P.
Károlyi 1940-tõl a kecskeméti ferences rendházban házfõnökként
tevékenykedett. Sokat tett a kecskeméti zsidóságért. Dacolta az
állami rendelkezésekkel, nem mondott fel a kolostor földszinti
üzlethelyiségeit bérlõ zsidóknak. Késõbb hamis dokumentumokkal
segítette õket, amíg ez mentséget jelentett, majd egyeseket
ferencesnek öltöztetve bujtott el. Bejárt a gettóba vigasztalni, majd
az elhurcolás napjaiban rendszeresen látogatta õket a vagonokban, és
próbálta enyhíteni szenvedéseiket. Mindezért a magyarországi rabbi
kar a holokauszt 60. évfordulóján emlékfát ültetett tiszteletére a
kecskeméti ferences templom kertjében. (A sors különös játéka, hogy
1948. március 12-én egy 1946-ban elhangzott lajosmizsei beszéde miatt
„a demokratikus államrend és vezetõi, a földbirtokreform és a
zsidó felekezet elleni izgatás” címén 7 hónapi börtönbüntetésre
ítélték, de ez nem emelkedett jogerõre. )
Az
orosz front közeledtével a város polgári vezetõi elmenekültek,
gyakorlatilag Bernát atya vette át a város irányítását, és segítette
a délvidéki menekülteket.
Mint
említettem a Barankovics-párt színeiben 1947-ben országgyûlési
mandátumot szerzett, melyrõl azonban lemondott. Mikor Kecskeméten már
politikailag lehetetlenné vált a helyzete, a rend Pasarétre nevezte
ki házfõnöknek. Itt a gyerekek támogatásáról volt híres. Bátorította
õket, hogy a hitoktatás fakultatívvá válása és az iskolák
államosítása után is álljanak ellent a materialista eszméknek, és
családjukkal együtt maradjanak hûségesek a hitükhöz. Egy ilyen
témában elmondott prédikációja után hurcolták el 1949 adventjében.
Vallatás közben nagyon megkínozták, és koncepciós perben börtönre
ítélték.
Rabtársait
saját szenvedése ellenére midig vigasztalta, bátorította, mondogatva
nekik, hogy ne adják fel, mert „itt is velünk van az Isten, és
még ebben a pokolban sem hagy el minket”. A pokol kapujában
maroknyi mennyország volt a jelenléte – így emlékeztek rá,
akik a börtönben találkoztak vele. A súlyos bántalmazások
következtében 1954. március 2-án halt meg. Jeltelen sírba temették,
nyughelyét mindmáig nem sikerült azonosítani.
2013-ban
portréfilm is készült róla. Vértanútársaival (Hajnal Zénó, Kiss
Szaléz, Kovács Kristóf, Körösztös Krizosztom, Lukács Pelbárt és
Kriszten Rafael) együtt õ is életáldozatával tett tanúságot hitérõl.