"Van valami ott, a Kászonok végében, valami hely szelleme, ki ma is él és nagy dolgok tudója. Mintha azon a maréknyi helyen a földbõl elemi erõvel törne fel kicsiny népünk nagy történelmének izzó szellemlávája."
Pálmai
Tamás
Példabeszéd
Egy
alkalommal farizeusok és írástudók jöttek Jézushoz. Megkérdezték
tõle:
„Miért
szegik meg tanítványaid az õsök hagyományát?
Evés
elõtt ugyanis nem mosnak kezet.” Jézus erre magához hívta a
népet, és
így
szólt: „Halljátok és értsétek meg: Nem az teszi az
embert
tisztátalanná,
ami a szájába kerül, hanem ami a szájából kijön.”
Ekkor
hozzáléptek tanítványai, és így szóltak: „Tudod, hogy
a farizeusok
megütköztek
szavaidon?” Jézus ezt válaszolta: „Hagyjátok õket!
Vak létükre
vakok
vezetõi õk. Ha pedig vak vezet világtalant, mind a
kettõ gödörbe esik (Mt 15,1-22 és 10-14.)
Miért a fenti, kissé
lerövidített idézet? Mert teljesen „rímel” némely mai
politikai helyzettel, mely egyaránt fellelhetõ mindenütt, hol magyar
érdekrõl van szó, határoktól függetlenül. Elõször is tisztázzuk a
farizeus szó pontos („pontás…”) fogalmát.
A farizeusok egy ókori, szigorú vallási elveket valló zsidó
párt volt, akik az elõírásokat szigorúan megtartották. A farizeus
szót ma átvitt értelemben, elsõsorban a képmutató, álszenteskedõ
emberekre használják, pejoratív értelemben.
A
farizeusokat azért nevezi Jézus vakoknak, süketeknek, mert
csak a törvényeket nézik, s azok szigorú,
betû
szerinti betartására törekszenek, és nem arra
figyelnek,
aki a törvényeket adta. Hagyományaik túlzó tisztelete
vakká teszi õket az új idõk jeleinek meglátására.
Az
õsi hagyományokhoz való túlzott ragaszkodás és az új,
modern lehetõségek
keresése
sok ellentét forrása volt egykor s lehet ma is. Sokszor valóban
nehéz megtalálni a középutat. Egyesek a régi, jól bevált,
sokszor
kipróbált
dolgokra esküsznek és mereven elutasítanak minden újat, ami
esetleg
a hagyományos gyakorlatokat kiegészítheti. Mások mindent
elvetendõnek tartanak,
ami a múlthoz kötõdik, s lázas igyekezettel
próbálnak szüntelenül új dolgokkal elõállni.
Pedig
a választás valójában egyszerû, csak folyamatosan a békére kell
törekedni. Hogy
mindig
nyugodtan és tiszta tekintettel nézhessünk az emberek szemébe. Hogy
ajkunkról csak tiszta beszéd, bátorító szó hangozzék el. Hogy
lépteink magabiztosak legyenek és útjaink mindig egyenesek. Hogy
mindig
szívesen
nyújtsuk a kezünk, ha adni és segíteni kell. A szívünk pedig örökkön
kitárva legyen, hogy az emberek
szükségét
megérezzük. Hogy értelmünk éber, üde és friss legyen az
igazság befogadására, és rendíthetetlen akaratunk mindig
arra irányítsa gondolatainkat, szavainkat, cselekedeteinket, ami
fölemel!
Nem véletlen a fenti magvas
gondolatok megidézése az Írás és földi szolgálói segítségével.
Tétovaságából most hirtelen felébredt, fellelkesült a bukaresti
parlamenti magyar érdekképviseleti mozgalmárok hada. Az államfõ
elment Nyergestetõre, magyarul szólt és dicsér székelyt, tolerált
zászlót. Sokmindent tett õ már. Pont azt ne tette volna, amit épp
választások közeledtével kell? Pedig, hejj, a Nyergestetõ tud
valamit. Szégyen, gyalázat, szentgyörgyi születésüként tavaly voltam
elõször ott, s - restellni való vagy sem - meglett férfiként csorgott
a könnyem a kopjafák között, belül meg úgy zokogtam, hogy most, írás
közben is elszorul a torkom. Van valami ott, a Kászonok végében,
valami hely szelleme, ki ma is él és nagy dolgok tudója. Mintha azon
a maréknyi helyen a földbõl elemi erõvel törne fel kicsiny népünk
nagy történelmének izzó szellemlávája. Egyszer talán kiderül igaz-e
mindez. Hátha megéljük még. S hátha az ázsiai vonású államférfira is
ragadt valami belõle.
S hátha a helyi, békési most
épp narancsban tollászkodó - de egykor barna vagy épp veresruhás -
okoskodók is értettek valamit ebbõl a példás beszédbõl, ebbõl a
szellemi farizû husiból. Vagy farizeusiból, na.