"Ketten maradtunk nagyapámmal. Ajkát összeszorítva ingatta a fejét. Én a párnába fúrtam az arcomat, és sírtam. Ekkor gyengéden megsimogatta a fejemet, és megkérdezte: - Holnap milyen puskát faragsz, kisfiam? "
T. Ágoston László:
A székláb
Amikor én gyerek
voltam, még nagyon sok ház falán tátongtak ágyúgolyó ütötte lyukak.
Bombatölcsérekben bújócskáztunk, és kiégett harckocsik oldalán csapkodtuk le az
ipi - apacsot. Anyám mindig ideges lett, ha megtudta, hogy már megint egész
délután partizánosdit játszottunk a Bakér - parton. Hogyne lett volna az, amikor
néhány hete robbantottak föl néhány döglött bombát a tûzszerészek a partoldalon.
Meg is ígértem nap - mint nap, hogy nem nyúlok semmiféle ócskavashoz, aztán
siettem a mûhelybe, mert a fél falu gyerekének én csináltam a játékpuskákat.
Akkoriban még nem volt
televízió, alig néhány éve ért véget a háború. A kátránypapírral beragasztott
ablakú moziba jártunk vasárnaponként háborús filmeket nézni. Nem emlékszem már,
mirõl is szóltak tulajdonképpen ezek a filmek, de az közös volt bennük, hogy
állandóan csak lõttek. Töltöttek, lõttek, töltöttek. Lõttek, aztán már nem is
töltöttek, csak lõttek. No meg az, hogy mindegyikben volt legalább egy hõs
partizán. Másnap, tanítás után rohantunk a Bakér - partra, elõvettük a
fapuskákat, és újra játszottuk a filmet. Partizánok voltunk, pilóták, meg
harckocsizók. Hõsök. Hõs katonák, akiket nem fog a golyó. A végén
összeszámoltuk, ki hány ellenséget lõtt le. Akinek a legtöbbet sikerült kilõnie,
az lett a másnapi parancsnok.
Egyik nap éppen a
legújabb fegyvereket faragtam, amikor megállt a hátam mögött nagyapám.
- Hát ebbõl mi lesz,
kisfiam? Székláb?
- Micsoda? - kérdeztem
vissza sértõdötten. - Nem látja, nagyapa, hogy géppuskát csinálok?! Ma én leszek
a parancsnok. Annyi ellenséget lelövök, hogy....
- Ellenséget? Ki neked
az ellenséged?
- Hát... a Kovács
Pista, meg a Burján, meg...
- Gyere csak velem egy
kicsit! - fogta meg a kezemet. - Mutatok neked valamit. A géppuskád megvár...
Bevezetett a szobába,
és letolta a nadrágját. Értetlenül bámultam rá, hiszen még soha nem csinált
ilyet. Ha csak derékig mosakodott is, mindig kiküldött a szobából. Most megfogta
a kezemet, és a combjára tette.
- Simítsd csak végig
nyugodtan - mondta. - Érzed azt a nagy lyukat?
Valóban olyan volt a
combja, mint a kuglófsütõ. A közepén akkora mélyedés, mint a tenyerem.
- Érzem - feleltem
megszeppenve, de nem mertem megkérdezni, mi az.
- Géppuskagolyó ütötte
át - mondta - még 1915 - ben. Szerencsém volt, elkerülte a csontot, de harmincöt
éve viselem a nyomát, és a halálomig viselni fogom.
- Az ellenség lõtte le
a nagyapát? - kérdeztem indulatosan. - És lelõtték az ellenséget is? Én biztosan
lelõttem volna!...
- Ellenség? Ugyan,
kisfiam...- mondta szelíden. Talán õ is asztalos volt, mint én, csak éppen
oroszul beszélt...
Nem gyõzött meg az
érvelése. Mi az, hogy nem ellenség? Aki lõ, az mind ellenség. Bezzeg, ha én ott
lettem volna...Majd én megmutattam volna...
- No, majd én adok
nekik! - fogadkoztam magamban, és úgy harcoltam egész délután, mint egy
oroszlán. Újra én lettem a parancsnok. Csakhogy meg is fáztam, és másnap ágyba
dugott anyám.
Néhány nap múlva
beteglátogatóba jöttek hozzám a barátaim.
Mind ott voltak, csak
Jancsi nem. Anyám, mint a csibéit féltõ kotlós, széles mozdulatokkal, zavartam
tessékelte õket közelebb, és egyre unszolta: meséljék csak el, mi történt!
Szemében ott ült az aggodalom és a ki nem mondott szemrehányás: „látod, én
megmondtam...”
A történet, amelyet
egymás szavába vágva meséltek, valahogy így hangzott:
A partoldalban
partizánoztak, és Jancsi talált a fû között egy töltõceruzát. Bárhogy nyomkodta
is a végét, nem akart elõbújni a hegye. Ekkor megcsavarta, hogy megnézze a
belsejét, az meg fölrobbant. A fiú a szeméhez kapott, és véresen rogyott össze.
Szerencsére éppen arra járt valaki lovas kocsival, és bevitte az orvoshoz. Talán
életben marad, de az egyik szemét mindenképpen elveszti.
Egyik lábukról a
másikra álltak, és szemlátomást kerülték egymás, és fõleg anyám tekintetét.
Mintha õk adták volna Jancsi kezébe azt a bizonyos robbanó ceruzát. Szerettem
volna minél többet megtudni a dologról, hiszen olyan hihetetlen volt az egész,
de a fiúk gyorsan elbúcsúztak, és siettek kifelé.
Ketten maradtunk
nagyapámmal. Ajkát összeszorítva ingatta a fejét. Én a párnába fúrtam az
arcomat, és sírtam. Ekkor gyengéden megsimogatta a fejemet, és megkérdezte:
- Holnap milyen puskát
faragsz, kisfiam?
Jó ideig nem
válaszoltam, csak nyeltem a könnyeimet. Aztán erõt vettem magamon, megsimogattam
a golyóütötte combját, és szemlesütve mondtam:
- Ugye meg tetszik
tanítani engem is széklábat csinálni, nagyapa?!