Diótörõ


Tenyerével összesöpörte az asztalon szétszóródott dióbél morzsákat és kidobta a kerti útra a madaraknak. Majd megtalálják, ha pirkadatkor inni jönnek a kis tóra. Sokféle madár járt a szomját csillapítani erre a kis földbe süllyesztett medencére. Gerlék, galambok, fekete rigók, cinegék, meg verebek csapatostul. Télen olykor még a varjak is meglátogatták. No meg az átvonuló fenyõrigók.

T.Ágoston László


Diótörõ

           
Tenyerével összesöpörte az asztalon szétszóródott dióbél morzsákat és kidobta a
kerti útra a madaraknak. Majd megtalálják, ha pirkadatkor inni jönnek a kis
tóra. Sokféle madár járt a szomját csillapítani erre a kis földbe süllyesztett
medencére. Gerlék, galambok, fekete rigók, cinegék, meg verebek csapatostul.
Télen olykor még a varjak is meglátogatták. No meg az átvonuló fenyõrigók.
Gyakran egymást riogatva rajcsúroztak a kert bokrai között, hiszen a környéken
alig volt olyan hely, ahol vizet találtak volna. S ha már itt voltak, odaszórta
nekik a konyhai hulladékot is, hogy minél tovább gyönyörködhessen bennük.

            Alig
néhány négyszögölnyi volt ez a kert, benne a nyolcvanliteres medencével, a
fenyõvel, két kis meggyfával és néhány bokorral. És ami a legfontosabb, a kert
sarkában meghúzódó kis szaletlivel, nyugdíjas évei menedékével. Igazi remetelak
volt ez a nagyváros forgatagában, ahová bármikor elvonulhatott, ha csendre,
madárfüttyre vágyott. Ahogy teltek - múltak az évek, egyre több idõt töltött a
kertben. Olykor napok teltek el anélkül, hogy lenyomta volna az utcai kapu
kilincsét.

           
Amikor megvették ezt a lakást, az volt a legfontosabb, hogy a kapu elõtt állt
meg a busz, ötpercnyi járásra volt a vasútállomás, és húsz perc alatt beérhettek
a belvárosba. Az iskola is ott volt a szomszéd utcában. Ki a fenét érdekelte
akkor, hol van az orvosi rendelõ, meg a patika? Most már tudja. Az orvos hét
perc, a patika tíz. A buszon ingyen utazhatna, de hová? Meg ilyen fájós
lábakkal? A vonat is ingyen lenne, de magas a lépcsõ, és újabban regisztrációs
jegyet is kell rá váltani. Tán ezzel akarják bizonyítani a politikusok, hogy a
nyugdíjas kedvezmény miatt ment tönkre a vasúti társaság? Nohiszen… De ez már
nem az õ gondja. Már ez se az õ gondja. Éppen eleget vitatkozott, veszekedett,
amíg tehette, amíg aktív dolgozó volt a státusa.

            A
felesége gyakrabban utazik. Õ még nyugdíjas bérlettel jár vásárolni,
meglátogatja a gyerekeket, besegít, ha kell. Néha hoz egy – egy színház – meg
mozijegyet. Ki kell mozdulni – mondogatja – mert otthon bepenészedik az ember.
Végeredményben igaza is van, csak… Semmi csak! Öltözz Józsi, hétkor csengetnek a
színházban! No, hát valahogy így… A múltkor meg azzal jött haza, hogy vonattal
kellett utaznia a buszvezetõk sztrájkja miatt, és éppen egy elõvárosi szerelvény
indult, arra szállt föl. Napokig áradozott róla, hogy az milyen kényelmes, gyors
és szép a belseje. Tiszta új, még a graffitisek se fújkálták össze. A mozdony
meg olyan áramvonalas, amilyeneket az amerikai filmekben lát az ember. No, ennek
is az lett a vége, hogy nincs mese, ezt látnod kell! Józsi morogva bár, de
öltözött és követte élete párját az állomásra és felszálltak a vadonatúj
elõvárosi vonatra. Nem akart hinni a szemének, meg a fülének. A padozat tisztára
söpörve, sehol egy felhasított üléshuzat, és tiszták az ablakok… Az ajtók
automatikusan nyílnak és csukódnak, bemondják az állomások nevét. Akár a
metróban. És szinte hangtalanul suhan a síneken. Csak ki ne derüljön, hogy
valami turpisság van a dologban. Vagy az, hogy csupán bejáratni hozták ide.
Manapság ritka az olyan beruházás, amelyik mögött nem lappang valami nagy
disznóság. Hatvanig utaztak vele, és azzal jöttek vissza is.

            –
Rohadt kemény ennek a diónak a héja – gondolta és újra rácsapott a kalapáccsal.
Attól meg szinte szétrobbant az egész. – Tavalyi vacak – perlekedett tovább. – A
fele penészes, rohadt, a másik felét meg ki se lehet bányászni a héjából. Ilyen
haszontalan munkára is csak én vállalkozhatok. No, de hát mentené az ember a
menthetõt…

            Még a
tavasszal kapták ezt az almásládányi kemény héjú diót a húgától. Éppen
padlástakarítás után voltak, amikor ott jártak náluk. Több diófa is van az
udvarukban. A sógor kertészmérnök, õ kísérletezett a különbözõ fajták
házasításával. Ezt a ládányit ki akarták dobni a szemétbe, mint haszontalant.
Azt mondta, a fát is kivágja, ne foglalja a kertben a helyet a többi szépen
termõ, hasznos növény elõl.

            – Mi
bajod vele, Sanyikám? – kérdezte a sógorát. – Mi az, hogy haszontalan?

            – Vad
alanyról neveltem, papírhéjút oltottam bele, de nem sikerült. Többször próbáltam
újra oltani… végül ez lett belõle. Az íze nagyon finom, de beleõszülsz, mire
kiszeded a héjából. Ki a fenének van ehhez ideje, meg türelme? Aztán meg el is
ázott, mire fölkerült a padlásra. Már az õsszel is mondtam Katinak, hogy dobja
ki, de hát ismerheted a húgodat; „hátha jó lesz még valamire… Az a sokgyerekes
cigányasszony biztosan megörülne neki.”

            –
Adsz egy kalapácsot, hogy kipróbáljam?

            – Ne
hülyéskedj, Józsi! Adok én neked papírhéjút, olyat, ami hét nyelven beszél. Ez
szemét, még a cigányasszonynak se adnám oda!

            –
Hiszek én neked, Sanyikám, miért ne hinnék, de tudod, ott a szaletlimben
elszöszmötölnék vele. Ha nem jó, hát kidobom a madaraknak. No, hol az a
kalapács?

            –
Katikám! – nézett a sógor kissé furcsa fintorral a feleségére. – Utalj ki a
papírhéjúból egy ládányit a kedves bátyádnak a húsvéti diótortájához, mert
különben elviszi az összes szemetünket!

            Így
esett, hogy végül két almásláda dió került a kocsi csomagtartójába. Az a
bizonyos papírhéjú, a melyik hét nyelven beszél, meg a sógor szerint félig
rohadt szemét, ami legföljebb madáreleségnek való. Az egyikbõl el is készült a
húsvéti diótorta az unokáknak. A másikat ott takargatta Józsi a szaletli
sarkában, mígnem egy orgonaillatú májusi délelõttön, amíg a felesége a városban
volt, elõvette a kiskalapácsot, és elkezdte törni a sógor által szemétnek
becézett diót. Ha csak a fele jó, akkor is megéri a fáradságot. Fáradság? A
nyugdíjas idejébõl kitelik…

            A
következõ diószem penészes volt. A bele is fekete, akár a csomóba állt korom.
Halott dió – állapította meg magában és belesöpörte a szemetes vödörbe. Nem
szerette a halott szót. Már kora gyermekkora óta viszolygott tõle. Mostanában
meg, mióta egyre több régi barát, jó ismerõs nevét látja a gyászjelentéseken,
szinte hallani véli a kaszás közelgõ lépteit. Az õ elmúlásukkal belõle is meghal
egy darabnyi lélek. S ki tudja mennyi, meddig tart még a maradék. Még szerencse
– gondolta némi malíciával –, hogy egy mérleggel mér az Isten, s elõbb – utóbb
sorra kerülnek az ellenségei is. Rég nem haragudott már senkire, kihunyt
szívében a bosszú lángja, de mennyivel könnyebb a megbocsátás, ha tudja az
ember, hogy az a másik már soha többé nem árthat neki.

            Az
apja egy ideig temetkezési vállalkozó volt. Úgy esett, hogy mire hazaért a
hadifogságból, a faluban már befejezték a földosztást. Senki nem számított rá,
hogy elõ kerül, hiszen a mindenható hadigépezet eltûntnek nyilvánította. Aztán
egy nap mégis megjelent és szakadt ruhában, lyukas bakancsban, a nyakába lógó
hajjal és szakállal bekopogott az ablakon. A tanácselnök gyerekkori
játszópajtása volt, megpróbált segíteni. No de a földet már nem lehetett újra
osztani…

            –
Tudod mit, Pista? – mondta vigyorogva, mint aki épp most találta föl a
spanyolviaszt. – Asztalossegéd vagy, nyiss egy mûhelyt a faluban! Kiutalok neked
egy mûhelynek való helyiséget, meg elintézem az iparengedélyt.

            – Az
állunk meg felkopik, mire lerakom a mestervizsgát…

            – Az
igaz – hümmögött a tanácselnök jó barát – Tudod mit? Legyél temetkezési
vállalkozó, olyan még úgy sincs a faluban. És ahhoz még mestervizsga se kell.
Aztán ha éppen nincs halott, koporsó helyett akár ablakot is csinálhatsz azon a
gyalupadon. Mi meg legföljebb becsukjuk a fél szemünket.

            Nem
is lett volna semmi baj, hisz’ a pénznek ritkán van szaga, de ha mégis, és elég
sok, akár illatnak is mondható. A gyalu, meg a fûrész nem válogat a deszkában.
Hanem a kuncsaftok, azok nem bírták ki reggelig. Ki tudja miért, de az öreg
parasztok többnyire az éjszaka közepén adták vissza a lelküket. Már este
szóltak, hogy a doktor azt mondta, az öreg aligha éri meg a reggelt. Volt aki
elõre kiválasztotta a koporsót, meg a szemfödelet. Aztán jöttek hajnalban,
pirkadat elõtt. Bekopogtak az ablakon: „ Pista, meghalt apám, hozzad a
koporsót!” Õ meg fölkelt a legszebb álmából az asszony mellõl, és indult.
Mondhatta volna, hogy „neki már oly mindegy, jöhetnél reggel, komám!” De nem
mondta, nem mondhatta, mert az õ szívében is ott élt a másik fájdalma. Téli
fagyban, nyári zivatarban tolta a talicskán a fekete ládát, mert ez volt a
dolga. A Józsi gyerek meg cuppogott utána a sárban vállán a két bakkal, amire a
koporsót helyezték a tisztaszobában. Mert a gyereknek tanulnia kell a szakmát.
Lehet, hogy ez adja majd a kenyerét, ha felnõ.

            Józsi
gyerek irtózott ezektõl a hajnali fagyos, gyászos menetelésektõl. Irtózott a
halottas ház kesernyés –, a koporsó enyves fekete festékszagától, a felkötött
állú, múmiává aszott halott arcoktól és a tükörre feszített, ajtófélfára
szögezett gyászdrapériától. A siratóasszonyokat se szerette, akik ott
tüsténkedtek, intézkedtek a halott körül. Olykor több halott házában is
találkozott velük, s lassacskán bevonultak az álmaiba is. Feketék voltak,
sasorrúak, és piros volt a szemük. Többnyire felsírt álmában, amikor
meglátogatták. Ilyenkor az anyja a mellére szorította a fejét, és csitítgatva
ringatta, míg újra el nem szenderült.

            Az
apja is nehezen viselte ezt a foglalkozást, de neki nem illett panaszkodnia.
Katonaviselt férfi, aki megjárta a Don – kanyart, ezer arcában ismerte a halált
és ezerszer a képébe nevetett. De mennyire más kinevetni, mint kiszolgálni az
elmúlást… No, meg a lövészárokban rumot is osztottak a roham elõtt. A temetõbõl
hazafelé jövet a kocsmában búcsúztatták a férfiak a megboldogult Feri bácsit,
Maris nénit, s ott emlegették föl egykori tetteit, mondásait is. No meg ott
ürítették a poharat a lelki üdvére. Hogyan maradhatott volna ki ebbõl a
megemlékezésbõl éppen Pista? Csak a felesége fintorgott a pálinkaszagtól, és
elátkozta azt a napot, amikor elfogadták ezt a vállalkozást.

            –
Látod, már megint duzzog anyád – vette ölébe a kis Józsikát az apja az egyik
ilyen szeszszagú estén. – Aztán majd átmegy aludni a heverõre, nehogy véletlenül
hozzá bújhassak. Tehetek én róla, hogy mégis hazasegített az Isten? Én tehetek
róla, hogy nekem már csak ez a munka jutott? Tudom, lehetne nagy házunk is a
fõutcán, kocsink, lovunk, meg szép tehenünk. Csak annyit kéne tennem, hogy
halkan, csendben belesúgom a titkár bácsi fülébe, mikor fõzik a pálinkát a Tímár
tanyán, és mikor törik el a juhászok valamelyik öreg kos lábát. Tudom. Érted,
fiam? Tudom, de akkor száradjon el a nyelvem, ha egyetlen szóval is elárulom a
barátaimat! A júdáspénz nem boldogít. Anyád szívesen megbocsátaná a vétkemet…
Jól van, látom, unod a sok dumámat, meg nem is érted, mirõl beszélek. Bár ne is
kelljen megértened soha…

*

            Aztán
ötvenkettõben jött két pasas és bejelentették, hogy államosítják a temetkezési
vállalatot. Leltárba vették a két bakot, meg a fekete drapériát és az apját
kinevezték fiókvezetõnek. Az eszközhasználatért meg kiutaltak havi tíz forintot.

           
Ötvenhat után – vagy inkább úgy ötvennyolc körül –, amikor megalakították a
faluban a téeszt, átvették a temetkezési fiókot is, és összevonták a szomszéd
falu fiókvállalatával. Az apja nem akart beosztott gyászhuszár lenni, inkább
beállt asztalosnak a karbantartó brigádba. De akkor õ már Pesten volt
kollégista. Gépipari technikumba járt. Az anyja forszírozta, hogy tanuljon,
városi ember váljon belõle, mert aki leragad itt, a falu sarában, abból elõbb –
utóbb csak fogatlan szájú kocsmatöltelék lesz. Õt meg bevitték a téesz irodára
munkaegység elszámolónak, mert az apja öt hold földjével õ is aláírta a belépési
nyilatkozatot. Pusmogtak is a háta mögött a vénasszonyok, hogy az elnök, meg a
fõkönyvelõ... Persze, hogy elõbb- utóbb az apjának is a fülébe jutott a pletyka,
és amikor egy ködös õszi estén összetalálkoztak az elnökkel a kocsmában, biz'’
eljárt a keze. Hat hónap felfüggesztett börtönre ítélte a bíróság a nyolc napon
túl gyógyuló testi sértés miatt. Nem maradhatott tovább a brigádban, de még a
faluban sem. Õ is Pestre került. Egy régi katona cimborája ajánlotta be az egyik
külvárosi színházhoz díszletmunkásnak. Ügyes keze volt, szerették a rendezõk.
Néhány hónapig közös albérletben laktak, de hamar elváltak az útjaik. Az öreg
késõn járt haza, neki korán kellett kelnie... Aztán meg a nõk. Ha kicsípte
magát, megnézték még ötvenévesen is. Õ meg akkor kezdett udvarolgatni. Jobb volt
az úgy külön. Anyagilag se szorult rá. Már húszévesen mûvezetõként dolgozott egy
ipari szövetkezetben.

           
Városi ember lett. Panelházban lakott és hétvégi telke volt Ráckevén, a Duna –
parton. Horgász haverok, szombat esti szalonnasütés, Trabantos kirándulások,
kempingezések a bulgár tengerpart fövenyén. No meg a nõk. Szõkék, barnák,
tûzvörösek. Kettõt feleségül is vett közülük. Két gyerek, két lakás. Az anyját
évekig nem látta. Igaz, õ se gyakran zavarta a szálkás betûs leveleivel. A régi
játszótársak – ha nagyritkán összefutott valamelyikkel – többnyire a halottas
bakokra emlékeztették, amiket a vállán cipelt a temetések után a gyászkocsi
színtõl hazafelé. Az osztálytársai  koporsós Józsinak csúfolták. Nem tudott
velük mit kezdeni. Meg azzal a riadt képû kisfiúval sem, akit rémálmaiban azok a
felkötött állú múmiák, meg piros szemû siratóasszonyok kísértettek.

*

            Aztán
egy nap visszatértek a rémálmok. Puha talpú macskaként surrantak be az álmaiba.
Az ölébe fészkelték magukat, kéjesen elnyúlva doromboltak, és karmukat
meresztgetve követelték a simogatást. Egyszerre megváltozott minden. Mint amikor
az orvos széttárja a karját a beteg fölött és behívja a szobába a
ministránsokat. No de doktor úr, hát tegnap még azt mondta, van remény, tegnap
még elfogadta a hálapénzt és megrendelte a lucullusi vacsorát. Halotti tor lett
belõle új vendégekkel, piros szemû, sasorrú siratóasszonyokkal.

            Az
elsõ rémálom az volt, amikor leszólt neki telefonon az igazgató, hogy holnapra
jelölje ki azt a húsz embert, akit elsején el lehet bocsátani. No de hogyan, és
miért? Ezek mind a barátai. Családos emberek. Villanyszámlát kel fizetniük, meg
a gyereknek menzát az iskolában… Hogyan nézzen a szemükbe elsején? Sehogy. Ne
nézelõdjön, hanem hajtsa végre a feladatot, mert ha nem, az õ szûrét teszik ki
hamarosan, és neki fájhat majd a feje, mibõl fizeti ki a villanyszámlát, és az õ
gyerekének nem jut majd ebéd. Azt nem lehet, mert megvéd a szakszervezet. Hehe…
azt már tegnap feloszlattuk, a vezetõkbõl meg csináltunk parlamenti képviselõt.
No, erre varrjatok gombot, skacok!

            És
tényleg, egy hét múlva ott szorongott a munkaközvetítõ folyosóján a többi
karikás szemû, sápadt arcú panel lakó között és várta, hogy beleüssék a
munkanélküli kiskönyvébe a pecsétet. Úgy álltak ott értetlenül, bambán, mint a
fogságból megtért katona, akinek már nem jutott krumpliföld.

            –
Szívesen beütném a következõ pecsétet is – mondta a párnafestékes ujjú hölgy a
pult másik oldalán –, mert ötvenévesen úgy sem talál munkát, de ha észreveszi a
fõnök, holnap már én is ott ácsoroghatok maga mögött.

           
Önéletrajzokat írt, meg számtalan pályázatot. Felvételi interjúkra járt, ahol
ifjú titánok nevették a görcsös akarását, hogy új szakmát tanulhasson túl az
ötvenen. Éjszaka meg jöttek a felkötött állú múmiák, sasorrú siratóasszonyok. Az
orvos látta a reggelre átizzadt pizsamát, a sötét karikákat a szeme alatt és
aláírta a rokkant igazolást.

            A
vitrinben ott állt a konyakos üveg. Ettõl talán megretten majd Vörös Rébék,
elszállnak a varjúként károgó fekete árnyak. Töltött magának, aztán az apjára
gondolt és a falhoz vágta a teli poharat. A mesekönyvekbõl kimásolta a legszebb
állatfigurákat. Deszkára ragasztotta és lombfûrésszel körbe vágta õket. Nem volt
könnyû feladat, de sikerült. Az unokák örültek neki. Egyszer kiállt velük a
piactér sarkára is, de a zöldséges kofák szóltak a piacfelügyelõnek és
elzavarta. Azt mondta rá, vén csöves. Biztosan a kukából szedte ki, vagy lopta
valahol a szajréját. Ha még egyszer meglátja a környéken, szól a rendõröknek.
Vitatkozhatott volna vele, vagy megkéri, de nem. Látszott rajta, hogy fölösleges
minden erõfeszítés. Ez egy másfajta ember. Neki munkája van. Neki meg marad a
rokkantnyugdíj.

            Az
unokák kinõtték a fabábukat. Most kamillát gyûjt tavasszal, csalánt, meg bodzát.
Méhekkel verseng a hársfavirágért. Õsszel meg ott a csipkebogyó. Nagy a család,
segít az Isten patikája. Télre ott a dió. Az se baj, ha nehéz feltörni a héját,
az se baj, ha a fele penész. Neki van ideje. Már csak ideje van…

            A
tányér alakú tévéantennán  egy gerlepár turbékolt, aztán egymást kergetve ágról
ágra repkedve közeledtek a szaletlihez.

            –
Gyertek csak tubicáim, gyertek! – mondta Józsi, az öreg diótörõ. – Nektek
pucoltam a legjavát. Ti vagytok az én díszvendégeim. – Aztán odaszólt a ház
felõl közeledõ asszonynak. – Azért a tálba is jut ám belõle, Mariskám. Õk meg
nézd, hogy örülnek neki. Nagy kár lett volna, ha a Sanyi a szemétbe dobja ezt a
diót. Még akkor is, ha nem olyannak sikeredett, amilyennek õ elképzelte.