"Kevés figyelmet fordítunk arra, hogy milyen Magyarország kép él a külvilágban, hogyan tekintenek ránk és milyen forrásokból tájékozódnak. A kérdés fontosságát elvben mindenki elismeri, a gyakorlatban azonban a erre a területre már nem jut elég forrás és nem jut elég figyelem."
Surján László
Identitászavarok
Kevés figyelmet fordítunk arra, hogy milyen Magyarország kép él a külvilágban,
hogyan tekintenek ránk és milyen forrásokból tájékozódnak. A kérdés fontosságát
elvben mindenki elismeri, a gyakorlatban azonban a erre a területre már nem jut
elég forrás és nem jut elég figyelem.
Most nem foglalkozom azzal, hogy az itthon történtek rendre hamis beállításban
kerülnek be a külföldi lapokba. Arra hozok példát, hogy nemcsak a mát, a múltat
is torzítják, ezáltal rontják hazánk megítélését. Hol? Ahol lehet.
Az
elsõ példámat egy Németországban élõ barátom írta nekem, de kitette a facebookra
is. Jól ismerem, szavahihetõ, két lábon a földön járó ember. Sokat van itthon,
az élmény, amit megosztott velem, itt történt a budapesti Szabadság téren.
Idézek: Unokáimmal sétáltam a Szabadság téren amikor egy nagy francia
turistacsoport érkezett oda. A magyar idegenvezetõ (talán 30 éves lehetett)
elkezdte magyarázni a nem rég állított emlékmû és a körülötte látható plakátok
és egyéb tárgyak történetét és jellegét. Akkor figyeltem igazán oda, amikor a
következõket mondta: "Magyarország megszállására csak 100-150 SS katonára volt
szükség, mert semmiféle "resistance" nem volt. Azután a magyarok 650000 zsidót
deportáltak, de a németek ezt megsokallták és leállították a deportációt".
Olyan jó lenne hinni, hogy az idegenvezetõ csak tudatlan. Félek, hogy nagyon is
tudatos. Ráadásul úgy hazudik, ahogy a legveszélyesebb: részigazságot mond. Mert
valóban nem volt érdemi ellenállás ama gyászos márciusban. Részben éppen az
ellenállás kilátástalansága miatt. A németek ugyanis több irányból jöttek és
nagy erõvel szállták meg az országot.
Másik történet akár sikertörténet is lehetne, engem mégis nagyon elkeserít. Egy
civil szervezet néhány tagja a Budapesti Történelmi Múzeumban járt. Döbbenten
észlelték, hogy Mátyás király kolozsvári szobrát a múzeum magyar és angol nyelvû
ismertetõ táblája Fadrusz János alkotását „már felállítása pillanatától a
szeparatista nacionalizmus ikonikus alkotásának” nevezte. A megdöbbenést
tiltakozás követte, a sajtó is hírt adott a botrányról, s a panasztevõk elérték,
amit akartak: a jövõben csupán Fadrusz János ikonikus alkotásáról szól az
ismertetõ. Gyõzelem.
Gyõzelemnek gyõzelem, de az alapvetõ probléma nincs megoldva. Számolnunk kell
azzal, hogy számos identitás zavaros ember él közöttünk. Nem vonzza õket a
nemzet fogalma, hanem épp taszítja. Képtelenek megtalálni a középutat a
nacionalizmus és a kozmopolitizmus között. Ám ahogy pedofil ember nem dolgozhat
egy iskolában, ugyanúgy az ilyen identitás zavaros ember sem tevékenykedhetne
ott, ahol a feladat a nemzeti kultúra terjesztése.
Németországi barátom nem jegyezte fel a turistabusz rendszámát, nem rögzítette
az idõpontot, amit unokasétáltatás kapcsán nem is várhatunk el tõle. A turizmus
valóban nagyszerû alkalom, hogy az idelátogatók, akik iskolai tanulmányaik során
vajmi keveset hallottak Magyarországról, hiteles képet kapjanak jelenünkrõl és
múltunkról. Aki ezt a nagy lehetõséget történelem hamisításra használja fel,
aligha alkalmas feladata ellátására. Most értem meg a szlovákokat, akik
büntetik, ha a turistáknak más, mint az õ idegenvezetõjük magyarázza például
Pozsony nevezetességeit.
A
másik eset, a tábla kijavításától függetlenül, még nagyobb gyalázat. A Budapesti
Történelmi Múzeum a fõváros intézménye. Felügyeleti szerve a közgyûlés.
Alkalmazottainak száma 240 fõ. Ebbõl a nem kis létszámból nyilván nem mindenki
muzeológus. De nem akadt egy sem, aki tiltakozott volna? A szobrot 1902-ben
leplezték le. Honnan akart volna akkor szeparálódni az akkori nacionalizmus?
Ráadásul Mátyás király azon uralkodóink egyike, akinek a tisztelete nemcsak a
magyar ajkúak körében él a mai napig. Talán ennek is szerepe van abban, hogy a
szobor ma is áll Kolozsvár fõterén, feliratát latinra cserélték, s ez a megoldás
nem sért sem románt, sem magyart. Honnan fakad hát ez a minden nemzeti érzést
tûzzel-vassal irtó szándék? És meddig dolgozik még az ilyen ember a fõváros
múzeumában? Igaz, következmények nélküli ország vagyunk. De ennyire?