"...a jól elõkészített szakmai konferenciáról elõzetesen csupán két, azaz kettõ beharangozó közlemény jelent meg a sajtóban. Kíváncsian várom: ez a mérhetõ távolságtartás hogyan alakul át ellenvélemények halmazává – a nézetkülönbségek konszolidációja helyett?"
Tamási Orosz János
Megszállástól – megszállásig
Tolnai Gábor egy
érdekes tanulmányában olvashatunk Magyarország megszállásának napjáról,
körülményeirõl.
Érdemes elolvasni, most csak annyiban idézem:
megismerhetjük abból Illyés Gyula reagálását, aki aznap a Rózsadomb kávéházban
javítgatta új könyve korrektúráját, s a német tankok odakinti vonulásának hírét
õrültségnek nevezte. Majd eljut egy valamilyen ellenállás szervezésének
gondolatáig, de számunkra a történetben a pillanat érdekes. Nagyjából ez a
jellemzõ az akkori évekre; háborús részvételünk folytatását egyre többen
gondolták értelmetlennek, céltalannak, ugyanakkor majd mindenki „õrültségnek”
vélte a német megszállás lehetõségét. Tulajdonképpen minden hintapolitikának ez
a hatása, ha a legfelsõ szinten lényegében a naponta változó helyzetekkel
sodródunk magunk is, akkor ugyanez a döntésképtelenség, ugyanezen illúziókba
menekülés következik be.
Annak, hogy a
megszállás lehetõségével komoly erõ nem számolt, a legjobb bizonyítéka abban
áll: jelentõs ellenállás sem addigra, sem azután nem alakult ki. Természetesen
bûn azt állítani, hogy Ausztriához hasonló ünnepséggg fogadta a beérkezõ
németeket; ahogyan a Qusling-kormány, vagy a Pétain által vezetett Vichy-kormány
„elveit”, szándékait is bûn párhuzamba állítani Horthy akaratával,
magatartásával; de az tagadhatatlan tény, hogy számottevõ ellenállás a
megszállás elkerülésére nem jött létre; ugyanakkor, más szempontból, érezhetõ
volt valamiféle – elsõsorban polgári, de mérhetõ katonai passzivitás – amely
elkerülhetetlenné tette a német elõre nyomulást. Egy biztos: ennek
körülményeirõl, a megszállás elõtti és alatti Magyarországról mindmáig nagyon
keveset tudunk. S ezen az utóbbi két évtized sem változtatott, noha a
rendszerváltás óta már készülhetnének reálisabb, áttekintõbb történelmi
elemzések. A kép képlete máig nagyjából ez: volt a baloldali, kommunista
partizán-tevékenység (számottevõnek nem mondható), volt a polgári ellenállás
(jeleit, jelentõségét mikor hogyan túlozzák el), s volt – illetve valójában
mérhetetlenként – a civil társadalom passzív rezisztenciája. Hõsökrõl
beszélhetünk, de ennyi.
A kép képlete
természetesen nem ilyen egyszerû. Megértéséhez sokkal bonyolultabb ismeretek
kellenek, alapos tisztázó folyamatoknak kell megindulniuk. Ennek jelentõs
állomása lehet az a konferencia, amelyet holnap tartanak a
Veritas Intézet rendezésében, komoly, átfogó,
mély szakmai, történelmi merítéssel. Az elõadásokon – olvashatjuk a
beharangozóban – szó lesz többek között a korszak nagyhatalmainak politikájáról,
az 1944-es megszállást végrehajtó német csapatok és a Magyar Királyi Honvédség
ellenállásának esélyeirõl, a német megszállás magyarországi zsidóságra gyakorolt
hatásáról, a magyarországi zsidóság 1944–1947 közötti vagyonvesztésérõl, a
Szálasi-féle nyilas-hungarista hatalomátvételrõl, a világháborút követõ új
hatalom kiépítésérõl, a politikai rendõrségrõl, valamint a szexuális erõszak és
a megszálló seregek témakörérõl.
A Veritast alapító
kormány szerint az intézet feladata „a nemzeti összetartozás erõsítése, a magyar
közjogi hagyományok méltó módon történõ bemutatása, az elmúlt másfél évszázad
sorsfordító politikai és társadalmi eseményeinek hiteles, torzításmentes, a mai
kor elvárásainak megfelelõ, multidiszciplináris szemléletû, kutató, elemzõ,
ismeretterjesztõ igényû és a nemzettudatot erõsítõ jellegû feldolgozása, a
közösségi emlékezet és a reálisan megalapozott nemzeti történelmi tudat
kialakulásának támogatása”.
Azt gondolom: fontos,
lényeges esemény ez az átfogóbb történeti tudásunk felé vezetõ úton. Mégsem
ennek hangsúlyozásával, hanem egy mellékmondat aláhúzásával tenném súlyosabbá
beharangozómat. Szakály Sándort, az intézet fõigazgatóját idézve, aki a
tudományos konferenciát beharangozó sajtótájékoztatón fogalmazott így a tavaly
õsszel létrehozott és ez év elejétõl mûködõ intézményt ért bírálatok kapcsán:
„sokan úgy minõsítik a Veritast, hogy meg sem kérdezik az ott dolgozókat, és
olyanok vetnek fel történelemhamisítást, akik korábban maguk követték el azt”.
Nos, én most ezt a jogosnak tûnõ vélekedést bizonyítanám azzal az aprósággal: a
jól elõkészített szakmai konferenciáról elõzetesen csupán két, azaz kettõ
beharangozó közlemény jelent meg a sajtóban. Kíváncsian várom: ez a mérhetõ
távolságtartás hogyan alakul át ellenvélemények halmazává – a nézetkülönbségek
konszolidációja helyett?