"...vérzõ szívvel lépõk át reggeli tíz óra után a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné alakított falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és amennyire lehetett, bátorításul – a nagylelkû jövendõ mártírokat. Kezet szorítva, teljes bizalommal fogadának bennünket, s miután mi is õszinte részvét után több órai barátságos beszélgetés közben, õket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat, a reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemelt csapás elviselésére és az isteni gondviselésbeni megnyugvásra felhivók, õk egész nyugodtan és egész maguk megadásával bízák sorsukat és életüket arra, kinek kezébõl jõ minden."
Bogdan Adamczyk OFM.
Conv
SUJÁNSZKY EUSZTÁK
az aradi vértanúk gyóntatója
A volt Zemplén vármegyében, a terebesi járásban
az Ondava folyó partján emelkedik az imregi hegy, s ennek keleti oldalán húzódik
meg apró házaival Imreg községe. A falu felett messzirõl látni a régi, hatalmas
imregi kolostort, csonka tornyú kis templomával.
A kolostor és a templom a Minorita Rend
tulajdona, ahol régen több rendtag szolgált az Istennek és a környezõ falvak
katolikus híveinek lelki dolgait látták el.
Ebben a kolostorban élt egy ideig a magyarországi
minorita rend egyik kiemelkedõ tagja, P. Sujánszky Euszták. Széles látókörû,
kiváló tanár volt, és egyben magyar nemzetének hõslelkû fia.
SUJÁNSZKY EUSZTÁK
Gyöngyösön született 1811 április 18-án mint Trencsén vármegyei
címerleveles nemesi család leszármazottja, amely a nevében a Suján helységnevet
õrzi. A család hajdani tagjai, György, Mihály, János, Menyhért és Sámuel 1631.
április 29-én kapták nemesi levelüket III. Ferdinándtól.[1]
Száz év múlva is voltak Suján leszármazottjaik, sõt a szintén Trencsén vármegyei
Beckón is.[2]
A Sujánszky család egyik férfi tagja az 1700-as évek végén telepedhetett meg
Gyöngyösön, mert Mátyást - Euszták édesapját az 1806. évi egyik összeírás a
nemesek (iparosok) között említette.[3]
Sujánszky Mátyás felesége Hrányi Mária
volt. 1811. április 18-án, Gyöngyösön ikergyermekeknek adott életet: Annának és
Györgynek, késõbbi nevén Eusztáknak.[4]
A középiskolát szülõföldjén végezte, és
1828. november 9-én a Minorita Rend tagja lett. Gyöngyösön és Egerben járt
iskolába. Az utóbbi helyen 1828. november 9-én belépett a Minorita Rendbe.5
A papnevelõ intézetben tanult tovább, miközben 1831. április 19-én szerzetesi
fogadalmat tett. Attól kezdve a szerzetesi neve Euszták volt. A hittudományi
tanulmányokat befejezve 1834. április 19-én Pyrker László érsek pappá szentelte.
Euszták a tanári pályát Lugoson (Krassó vármegye) kezdte.[5]
Tanított Nagybányán (Szatmár megye), (Kézdivásárhely-) Kintin (Háromszék
vármegye) és Aradon. Ugyanakkor lelkészkedett (Kézdivásárhely-) Kantán,
Nagyenyeden (Alsó-Fehér vármegye), Nyírbátorban (Szabolcs vármegye) és Aradon,
ahol egy idõben házfõnök is volt.[6]
A rendtartományi titkári tisztet is viselte, és tagja volt a tartományi
kormánytanácsnak.
Sujánszky
Euszták tanári és papi tevékenységének színhelyein az idejét tanítványainak
nevelésével és a hívõk lelki gondozásával töltötte. Ötödik állomáshelyén, Aradon
érte életének legmegrázóbb eseménye. 1849. október 5-én az osztrák katonai
várparancsnoknak, Howiger tábornoknak felszólítására Bardócz Sándor, Pléva
Balázs és Vinkler Bruno minorita rendtagokkal a 13 vértanú lelki vigasztalója
lett,[7]
és a 10 katolikus hõs meggyóntatása után, õ veszi fel az egyház
kebelébe az utolsó éjszaka megtérõ Damjanich tábornokot.[8]
A Magyar Életrajzi Lexikon ugyanezt emelte ki: „Vigasztalója
és utolsó útra kísérõje az aradi 13 vértanú közül a tíz rk. vallásúnak és az
október 6-ra virradó éjjel katolizált Damjanich Jánosnak.”[9]
Az október 6-iki reggelen õ kíséri említett
rendtársaival együtt utolsó útjukra a hõsöket. Virrasztottak a nagylelkû
foglyok, és amennyire lehetett, szeretteiktõl néma soraikban végbúcsút vettek. A
legszükségesebb rendeleteket megtéve példás buzgósággal a bûnbánat szentségében
és az Oltáriszentségben részesültek.[10]
Arcképe olajba van festve az aradi rendház vendégszobájában, az aradi 1848-as
ereklye-múzeumban, és Thorma János Aradi Vértanúk c. nagy képén.[11]
Október 6-ka a 13 aradi vértanú napja; gyászos
nap ez az aradi lakosság számára, de még gyászosabb a minorita atyák számára,
mert õk voltak azok, akik utolsó perceikben együtt voltak a tábornokokkal. Négy
tábornokot agyonlõttek, a másik kilencet bitófára ítélték. Elindultak a kivégzés
helyére a minorita atyák kíséretében, akik ott imádkoztak értük, kitartván velük
a végsõkig.
Sujánszky volt a négy minorita szerzetes között a
legmûveltebb. Jó tanár, aki korábban az aradi Minorita Fõgimnázium igazgatója
is. Lehet, Kosztka Libor házfõnök éppen ezek figyelembe vételével bízta meg
azzal, hogy a rendház és plébánia történetében (Historia Domus) írja le a
kivégzés iszonyatos perceit.[12]
Íme néhány, a szabadsághõsök utolsó perceire vonatkozó jegyzet az aradi minorita
rendház naplójából, Lakatos Ottó Arad története címû könyvébõl.
Sujánszky Euszták minorita lelkész, mint szemtanú
így ecseteli a történteket: „...október 5-én fél ötkor, a helybeli
várõrségbõl egy katonai egyén megjelent Kosztka Libornál…, aki a haditörvényszék
által elítélt tábornokok mellé kilenc papi egyénnek kiküldését sürgeté. Mély
levertségû és a borzasztó hír hallatára egészen elfogódott elnökünk, minthogy
kilenc papi egyént nem küldhetett. E kolostor tagjai közül négyet, ti. Pléva
Balázs, Vinkler Brunót, Bardócz Sándort és Sujánszky Eusztákot kéré fel a
szerencsétlenek melletti vigasz megtevésére.”[13]
Részlet Sujánszky Euszták írásából: „...vérzõ
szívvel lépõk át reggeli tíz óra után a vár küszöbét, s megjelenve a börtönné
alakított falai között, azonnal átvevénk vigasztalásul – és amennyire lehetett,
bátorításul – a nagylelkû jövendõ mártírokat. Kezet szorítva, teljes bizalommal
fogadának bennünket, s miután mi is õszinte részvét után több órai barátságos
beszélgetés közben, õket, a nehéz harcokban annyira megedzett hadfiakat, a
reájok nézve ugyan gyászos, de meg nem érdemelt csapás elviselésére és az isteni
gondviselésbeni megnyugvásra felhivók, õk egész nyugodtan és egész maguk
megadásával bízák sorsukat és életüket arra, kinek kezébõl jõ minden.”[14]
Október 7-én a helyreállott békéért ünnepélyes Te
Deum volt a templomban. A városi tanács, a megye tisztikara és katonasága
tömegesen vesz részt a szentmisén. Kosztka Libor lelkész ékes magyar szónoklatot
tartott. A mise alatt az aradi dalárda gyászdalokat énekelt. A templom
gyászravatalát díszítõ cserfa koszorúkat és füzéreket kivitték a temetõbe, és a
vértanúk sírjára helyezték. A sírnál Vass István, a negyvennyolcas honvéd
egyesület elnöke tartott beszédet.[15]
A minorita atyák számára, sajnos, ezzel nem ért véget a
gyászos események sorozata, mert az ötvenes években beállott az osztrák
önkényuralom.
1849-ben Sujánszky Euszták tovább is az
aradi minorita rendházban maradt, ahol 1856-58
igazgatóként is mûködött. A nehéz években is folytatta
lelkészi és tanári tevékenységét. Alkalmi költeményeket és úgynevezett
programcikkeket írt, amelyeket az Aradi Fõgimnázium Értesítõjében közölt.
1856-ban „A hitregéinek az erkölcsiségre való befolyásáról” címû
érterezése jelent meg.[16]
1855/1856-ban újjáélesztette a még II. József rendeletével megszüntetett
gimnáziumi Mária-kongregációt,[17]
„mint (gimnáziumi)
igazgató és mint (minorita) házfõnök is igen népszerû ember volt”.[18].
Az egyik életrajzírója P. Sujánszkyt a Mária
Társulat (=Sodalis Mariana) alapítójának tartotta.
[19]
A közigazgatási
hatóság zaklatásának ellenállt. Többnyire a magyar szent korona rejtekhelyét
kérték számon tõle.[20]
Sujánszky 1854-ben közvetlen életveszélybe került. Ugyanis a Hatóságok
koncepciós „dollárügyet”, vétséget zúdítottak az aradi minoritákra. Május 10-én
Vinkler Brúnót börtönözték be. 1854. szeptember 20-án nagyszámú csendõrség
érkezett a városba. Másnap behatoltak a rendházba, fölverték Kosztka Libor
házfõnököt, arra kényszerítették, hogy engedje be õket. A csendõrség “a királyi
magas kormány nevében” felhányta az összes iratokat és könyveket, feldúlták a
szekrényeket, és az atyákat foglyul ejtették, alig engedtek annyi idõt, hogy a
ház kulcsait átadják Dobos Donát atyának. Kosztka Libor szerzetes társait is
elvitték: Lakatos Ottót, Zetykó Kelement, Csüdör Tamást, Eperjessy Aurélt és
Livery Dánielt.[21]
Szeptember 22-én reggel Magyarország budai
királyi kormányzósága parancsára erõs katonai õrizettel Szegeden át Cseh- és
Morvaország börtöneibe hurcolták õket. A magyar emigrációval való
összeköttetéseik kapcsán és egy, az országban elterjedt titkos összeesküvésben
való részvétellel vádolták õket.[22]
Kosztka páter a pesti Új épületben összeroppant,
és öngyilkos lett. P. Eperjesy Aurélt, és Zetykó Kelement Bécsben vetették
vizsgálati fogságra. P. Csüdöt Tamás bécsi fogságban halt meg. Az életben
maradtak 1857-ben szabadultak.[23]
Sujánszky még három évet töltött lélekõrlõ
bizonytalanságban, vajon rá mikor kerül a sor, az önkény bosszúja. Elõbb az
olmützi börtönbe hurcolták, ahol több évig várfogságban tartották, majd innen
Imregre deportálták, ahol újabb börtönt jelöltek ki számára a kolostor egy
pinceszerû odújában.[24]
A legújabb kutatások eredményei
feltételezik, hogy rendfõnöki engedéllyel a Zemplén vármegyei imregi kolostorba
távozott, ahol a kolostor házfõnöke Kelemen Ambrus (1855-1868) befogadta, és
bújtatta. Nyolc évig volt „befalazva” a kolostor egyik
földszinti fülkéjében, hogy a hatóságok zaklatását kivédje.[25]
Feltehetõen 1860-1867 között élt elvonultan a
cellájában, amirõl sem a helybeli hívek, sem az évenként augusztus 1-2-ig tartó
imregi búcsúra messze vidékrõl érkezõ ungvári, nagyráskai, abarai és mészpesti
zarándokok nem tudtak.
Az
1867. évi kiegyezés évétõl megszûnt Sujánszky önkéntes számûzetése. Azután már
nyíltan élt választott hivatásának. 1875. december 7-én hunyt el. Kívánsága
szerint a kis imregi templom udvarán temették el a kereszt tövében, ahol sírja
máig áll, várva a templomba járok kegyeletes megemlékezést, egy-egy fohászt a
hálás utókor hõseitõl. Sírkövét az emléktáblával a XIX. század végén emelték
rendtársai.
Október hatodikán minden évben meggyújtja a
magyarság kegyelet fáklyáját az aradi hõs tizenhárom vértanú emlékére s ilyenkor
Imregen is összegyûl a környék magyarsága, hogy Sujánszky Euszták sírjánál
lerója a kegyelet adóját a hõs aradi tizenhárom vértanú és szenvedõ társuk a
hûséges magyar minorita emlékének.
[1]
NAGY Iván, Magyarország családjai czimerekkel és nemzedéki táblákkal, Pest,
1863, 398. (A továbbiakban: NAGY 1863.)
[2]
NAGY 1863, 399
[3]
HONTÉRT Rezsõ, Gyöngyös. Életrajzok c. kiegészítés, 1966, 81.
[4]
Gyöngyösi Mozaik, 2002. okt. 30., 5. Október 6. - Imreg és Báryné dr. Gál Edit
közlése a gyöngyösi Felsõvárosi vagy Szent Bertalan Róm. Kat. Plébánia
anyakönyvi bejegyzése alapján.
[5]
Monay Ferenc, Adatok a magyarországi és erdélyi Minoriták irodalmi
munkásságáról, Róma, 1953, 108. (A továbbiakban: Monay 1953.)
[6]
MONAY 1953, 108
[7]
KENYERES Ágnes, Magyar Életrajzi Lexikon. Budapest, 1969, 666. (A
továbbiakban: KENYERES 1969), továbbá KATONA Tamás, Az aradi vértanúk.
Budapest, 1979, 253. (A továbbiakban: KATONA 1979)
[8]
MONAY 1953, 108.
[9]
KENYERES 1969, 666.
[10]
Tóth Szidónia, Minoriták Erdélyben. Diplomadolgozat. Temesvár, 1997,
32. A továbbiakban: TÓTH 1997.)
[11]
MONAY 1953, 108.
[12]
KATONA 1979, 387.
[13]
MISÓCZKI Lajos, Gyöngyöstõl Imregig. Képek Sujánszky Euszták, az aradi
vértanúk gyóntatójának életútjából. (1811-1875) Göngyös-Imreg 2003, 8-9.
(A továbbiakban: MISÓCZKI 2003.)
[14]
MISÓCZKI 2003, 9.
[15] Aradi
vértanúk naplója, 16–31. old.
[16]
SZINNYEI József, Magyar írók élete és munkái, XIII. kötet. Budapest,
1909, 118.
[17]
BANGHA Béla, Katolikus Lexikon, IV. kötet. Budapest, 1933, 190. és
MONAY 1953, 108.
[18]
LAKATOS Ottó, Arad története, III. kötet. Arad, 1881, 85
[19]
HIMPFNER Béla, Az Aradi Királyi Fõgymnasium történet. Arad, 1896, 37. (A
tvábbiakban: HIMPFNER 1896.)
[22]
TÓTH 1997, 33.
[23]
HIMPFNER 1896, 37.
[24]
Felvidéki Újság, 224. száma, 1943. okt. 4.
[25]
IPOLYVÖLGYI 1991, 132.