Végtelen utazás - szakaszjeggyel

"Amirõl szólnék, annak apropóját a szerzõ múlt évi ikerkötete adja: a Pózok a sebezhetõn és az Átörökített magány címû összefüggõ verseskönyvekben olvasható lírai remekek rajban röpülése. Ez a rajban röpülés nagyon lényeges, szándékosan utalok itt a nemzedéki antológiák elhíresült jelzõjére, Nagy László mondatára, „felröppenni csak rajban lehet”, s azonnal bõvítve is a mondatot: Lászlóffy esetében nem nemzedéki elrugaszkodásról van szó, hanem embernemzedékek összekapaszkodásáról."

Tamási Orosz János

Végtelen utazás - szakaszjeggyel

Hosszú leszek[1].
Idõben mindenképp, mert ez
Lászlóffy Csaba mûveit olvasván
elkerülhetetlen. Akkor is, ha csupán szakaszjegyet veszünk, mint én, most.
Amirõl szólnék, annak apropóját a szerzõ múlt évi ikerkötete adja: a
Pózok a sebezhetõn
és az Átörökített magány
címû összefüggõ verseskönyvekben olvasható lírai remekek rajban röpülése. Ez a
rajban röpülés nagyon lényeges, szándékosan utalok itt a nemzedéki antológiák
elhíresült jelzõjére, Nagy László mondatára, „felröppenni csak rajban lehet”, s
azonnal bõvítve is a mondatot: Lászlóffy esetében nem nemzedéki elrugaszkodásról
van szó, hanem embernemzedékek összekapaszkodásáról. Az érzelmek, filozófiák,
szenvedések, megcsalatások sok évezredes ismétlõdését, annak ritmikáját, a
mindörökké humanizmus álláspontjának rendíthetetlenségét fogalmazza újra és
újra, állítja párhuzamba az embernemesítõ célt annak gyakorlati
lehetetlenségével. Mondhatni
lehetetlenségével, mert a cél, a szándék efelé – örök. Épp csak sohasem válik
valósággá. Mondom, rajban repülnek a Lászlóffy-versek, az említett
ikerkötetekben ugyanúgy, mint a korábbi évtizedek könyveiben; az a döbbenetes,
hogy mintha mindig ugyanazt mondaná, százezerféle színnel, érzelemmel megfestve
az elbukott csaták jeleneteit, Leonardo tanácsát követve, „sima helyet sehol ne
ábrázolj, csak ott, ahol vérrel teltek a lábnyomok”, írta a festõzseni, s a
költõ ugyanúgy tesz – nincsenek sima mondatai, csak amolyan feszített
vértükrûek. Mert „vér ütött át
az idõn itt is, ott is / sokszor azonos pillanatban”
(Azonos pillanatban, Elnapolt különkiadás)

Azt mondtam,
szakaszjegy, s hát igen, de azért, majdhogynem találomra, idézek néhány sort
régebbi munkáiból. „cifraruhás civilizációk / barbár korszakai után /
hihetetlen hogy nem halott a föld”, szólít meg bennünket ez a pár sor a
Mezítláb címû versbõl, a kötet az Elnapolt különkiadás (1973). „Még
fagy még félelem még labirintus / még tilalomfák még tájszólásos görbe /
tilalomfák még töltött csõ üres / gyomor….”, ötlik elénk a Töredék-bõl,
(Maradék birtokon, 1979); „emlékezés áramütése / kilátástalan szabad
ég alatt”, fut elénk az 1921 március 7 címen jegyzett versbõl, a
kötet Levelek az idõbõl, 1976, s íme, még egy gondolat: „századok
szögesdrótjai alatt / kúszva keresi társát / többszázmillió állhatatos árny”
– a részlet a Halál-hessegetõben található, a kötet: Kövön ülõ
szerelem,1974.  Ez a pár idézet nem valamiféle hosszú ideig tartó
tendenciózus-monoton keresgélés eredménye részemrõl, pár perc alatt állt össze,
volt, hogy az idézett versnél nyílt ki a kötet, mintha polcomon a
Lászlóffy-könyvek érzékelték volna, mit keresek, mire gondolok. Rajban repülnek
hát, talán már pontosan értik, miért fogalmaztam így; évtizedeken át, szívós
következetességgel mutatják fel a lehetetlenség és a mégis
irreverzibilis szinonimáját. Eszmék, téveszmék, ideák, ideológiák, értelmetlen
háborúk és még értelmetlenebb békék semmisülnek meg a költõ lényeglátó lírai
ítéletei alatt; bizony, értelmetlen békék is, hiszen nincs képmutatóbb a
jóakarat nélküli békességnél. Ha mindenképp muszáj lenne, az iménti félmondattal
definiálnám Lászlóffy Csaba poézisét, s persze, esszéit, szépprózáját, drámáit;
mind-mind azt a szembesítést szolgálja, követi, amely a mindenkori hatalmak és a
mindenkori kisemberek viszonyából fakad; és a kisemberek amúgy sok esetben az
egyetemes vagy számunkra azon belül a magyar kultúra meghatározó személyei. A
történelem költõi, filozófusai, békeharcosai, emberhalászai, szellemi magvetõi
vonulnak fel, idézõdnek meg a költõ által, a hétköznapok arctalanná alázott
igavonói mellett, mindmegannyi eltaposhatatlan, lángbetûs igazság panaszlik fel 
– amit saját koruk ma már többnyire névtelen hatalmaskodói, miniszterei,
képmutatói eltapostak, hamuvá hamvasztottak. Rutinból, csuklóból. De él a mondat
– de él-e?

Ezt kutatja Lászlóffy
említett ikerkötete, amúgy valami félelmetes belsõ játékkal – a versek halmaza,
rétegei egyszerre vannak jelen térben és idõben, a szokásosnál másképp értve,
persze, ezt a helyzetet. Az idõben azt jelenti: a szövegek sok év után találnak
egymásra, fonódnak össze, egészítik ki egymást, vagy követik az elejtett
gondolat fonalát; s a tér alatt arra kell figyelnünk: a versek lírai regénnyé,
vagy még inkább monodrámává testesülnek. Egy nagy lírai folyammá, amelybe sok
kis verspatak sietett, röpült keskeny medrében, sok kis ér(verés) gyûlt össze a
„Nobel-díjnál elérhetetlenebb szívkoszorú”-ba. Mondom, remek
gondolatjáték, szinte tökéletes lírai önarckép ez a két kötet, ha nem is egészen
az; talán nem egészen. Hadd legyek ebben bizonytalan, mert hát szakaszjegyet
választottam, szóltam fentebb, és úgy vélem, Lászlóffy is ezt tette ezzel a két
kötettel – a maga részérõl vérre menõ játékba bocsátkozott, akár azt is
mondhatnám, talán-talán kézirat-passziánsszal indult a dolog, véglegesnek hitt
sorok folytatását olvasta a lapokon, önmagukban is teljes értékû tükrökben vette
észre hirtelen a tükörcserepet, versmondattal magyarázván most ezt: „megtörlöm
párás szemüvegem s lám: tükör” – idézem az Emlékátvitel befejezõ
sorát. Hogy végtére is, vagy majdnem végtére, ezzel is definiálhassam az
ikerköteteket: az emberiség létének, létezésének, nyomainak emlékátvitele ez a
kötetpár, de maga a Lászlóffy-életmû is.

Amely amúgy magán
viseli a kiadó (NapKút) jelmondatát, vagy még konkrétabban Szondi
György védjegyét: mindigderûsen. Hisz, végül is, nincs derûsebb,
ironikusabb, szarkasztikusabb annál, mint ahogyan Lászlóffy a legnagyobb
lemondás versgrafikájába is belerejti a kell jönnie valami jónak kétségbeesett
derûjét. Mire gondolok? Két idézet és egy utalás révén, befejezvén köszöntõmet,
tenném kontúrosabbá az eddig megrajzolt portrét. Az elsõ: „….türelem /
tetõpontra jut egyszer ez a hazugság is / ezért nem jutott holtpontra még a
történelem”; a mondat A Ház aki vagyunk ciklusból való, a kötet az
1991-es Ki fehérlik vigyázzállásban. Illesszük mellé a következõt: „Hány
nemzedéken múlhat még vajon, míg / a szabadulás várt esélye -: egy / újabb
hazugságciklus földereng?” A kötet a múlt évben megjelent ikrek egyike, a
Pózok a sebezhetõn (2013), a vers címe: Széljegyzet A félelem
halmazállapotához, de a a címhez fûzött szerzõi lábjegyzet utalása szerint a
kézirat: „a 2005-ben megjelent regény megírása után” született. Íme,
azonnal három tükördarabka, önmagukban konkrét egészek, mégis részei annak a
gondolatkörnek, amely Lászlóffy Csaba életmûvének talán legpontosabb eredõje.

Olvassák, jó szívvel, s
fedezzék fel a máshol mindig s következetesen – csuklóból... - elmaradó vagy
elfogyó jóakaratot.