A Kelemen Kvartett és Perényi Miklós hangversenyérõl Kabdebó Lóránt beszámolója
Kabdebó Lóránt
Csoda
a zenében
(A Kelemen Kvartett és Perényi Miklós hangversenye)
Az évad csodával kezdõdött
a Müpában. Beethoven C-dúr („Razumovszkij”) vonósnégyesében a vívódás, a
kétségbeesés leküzdésének drámája emelte a közönség élményvilágát, majd pedig
Schubert C-dúr vonósötösében a csoda megélésének pillanatát varázsolták elénk a
nemzetközileg is elismert nagyságú zenészek. Nagyszerû eseményei ezek a darabok
a zeneirodalomnak, a maguk nemében talán a legnépszerûbbek. Számomra pedig az
embernek a világban elrendezettségét megvilágosító példázatos remekek.
A mûsorra kattintva olvasható
méretet kapunk
Mondják, hogy közönségét
terelgeti-fegyelmezi a régebbi korok zeneszerzõje a mûve elején elhangzó
fegyelmezõ, morgó zenével. Én inkább a pokol kapuival való szembesülést hallom
ki – legalábbis Beethoven esetében – ezekbõl a kemény-kegyetlen zenei
bevezetõkbõl. Az Introduzione komor figyelmeztetése engem a Sors-szimfónia
harmadik-negyedik tétele közötti átmenetre emlékeztet: a mélység panaszos
ünnepélyessége szólal meg általuk. Figyelmeztetésül: vigyázzatok emberek, nehéz
körülmények között élünk. Nem egyszeri elkeseredés lekottázása mindez, hanem az
emberi létezés fenyegetettsége szólal meg bennük-általuk. Létezésünknek az a
veszélyessége-fenyegetettsége, amely ellenében küzdve és a fény keresésével
harcolva küzd éppen a Beethoven által életre keltett zenei világ. Erre az
„elõjátékra” van szükségünk, hogy megismerhessük a felszabadultságnak, a
küzdelembõl való kiemelkedésnek a feloldó erejét. A mostani hangversenyen is
megszólaltatott csodálatos lelki emelkedettséget, tisztult harmonikus
felszabadultságot, amit a Kelemen Kvartett a második tételben szólaltatott meg.
Lehet ezt a tételt „mûvészi”
elõadással zenei élménnyé avatni, de a mostani megszólaltatása olyan belsõ
átéléssel hagyta szárnyra kelni ezt a zenét, amely az este csodáját elindította
számunkra. Benne élhettünk ebben az elégikus zenében, amely kiszabadíthatott a
pokol kapui közül, és létezésünk értelmes megvalósultságát élette át velünk.
Összehangolt az Univerzum teljességével. Benne éltünk az elõadás alatt abban a
zenében, amely minket értelmesen összekapcsol létezésünk értelmével. Van miért
élnünk ebben a világban, mert ez a világ egyben részese a világunkon túli
értelmezhetõségével a létezésnek, összeköt a mindennapjainkon túlemelõ
metafizikával.
Az ezt követõ tételekben a
küzdelem mindinkább az öröm ünnepélyét szólaltatta meg. A zárótétel pedig a
világ teljességének ünnepélyét a legmodernebb hangzatokkal is összekapcsolva
avatta mindennapjaink aktualitásává.
Kamarazenét hallottunk, de szinte
a Gardiner vezényelte tavalyelõtti Müpabéli Missa Solemnis oratórikus
világértelmezését ismételte meg számunkra. Rádöbbentett: a vonósnégyes éppen ezt
az óriási kompozíciót elõlegezi meg.
Küzdelem a létezés
értelmezéséért, végzet és ünneplés egymást ellensúlyozó zenei meditációja, végül
a felszabadultság nagyszerû fogócskája a világegyetemben. Lehet ezen is
túltenni?
Lehet! A Schubert vonósötös
mintha valamilyen abszolút zenét és az emberi létezés bensõ csodáját kapcsolná
össze a mû elsõ két tételében. Ahogy egyszerre megszólalnak öten a mû
kezdõpillanatában: beléptetés a csoda birodalmába. De még fel sem ocsúdunk az
ámulatból, amikor benne létezünk egy olyan zenei világban, amely befogad,
elnyel, magába olvaszt és boldogsággal tölt el. Majd amikor azt hiszem, hogy
ennél csodább csodába nem vonhat, elkövetkezik a második tétel, a hegedû és a
pengetett brácsa párbeszédével: valami olyan zenében
élhetek,
ami életem ezen pár percét a létezés egészének nagyszerû értelmével töltheti be.
Zene-folyam vesz körül, felszabadult értelme tárul fel a létnek – értelmesen
tudok élni, van miért élnem. Valami szabadon fogalmazott, emberséges hangvételû,
a mindennapokat ékesítõ boldogságos zene. Sõt több: zenélés. Összemûködése úgy
az egyes hangszereket megszólaltatóknak, hogy egyszerre hagyja szabadon
szárnyalni, egyéni elképzelések szerint formálni a megírt hangzásokat, és
ugyanakkor egyfajta szabályossággal megnyugtatnak, harmóniába fognak körülöttük
mindent – mondjam azt: – az egész világot. Önmagamba szállva, önmagamban
meggondolva élvezem hallatán létezésem értelmét. Erre a vendégként
befogadott-hívott Perényi Miklós adja mindenkorra a példát. És mind a
Kvartett tagjai a kapcsolódás példázatát.
És aztán jön a harmadik tétel,
amelyben maga a boldog zeneszerzõ ünnepli önmagát, azt a teljesítményt csodálja,
amelyet létre tudott az elõbb hozni. A melankóliájáról híres zeneszerzõ itt
boldog öntudattal tekint vissza elõzõ teljesítményére. Boldogsággal eltelítetten
szólaltatja meg zenei híradását. Hogy azután környezetét is bevonja ünneplésébe.
A zárótétel „magyaros” ritmusával is egész környezetét hívja, szinte szólítja:
örvendjünk együtt.
És ekkor értem meg, hogy miként
került a mûsor elejére még Purcell három fantáziája. Feladata volt valaha a
Kvartettnek, de beleszerettek az általuk közvetített zenébe. Ezzel a szeretettel
ajándékozták nekünk. Elõre bejelentve, hogy ma, itt, valami nagyszerû dolog fog
létrejönni.
Jól számítottam, amikor
elkívánkoztam erre a hangversenyre. És közben jöttem rá, hogy érdemes elhírlelni
a jó dolgokat. Nemrég itt a honlapon ismertettem nagy szeretettel Juhász Elõd
interjúkötetét, a benne szereplõ beszélgetéssel, amelyik éppen ennek a
Kvartettnek a mindennapjaival ismertetett meg. A
boldog
mindennapokban megtalált ünneprõl beszéltek. Azóta vártam zenei megszólalásukat.
És még egy eseményrõl szeretnék
beszámolni. Átalakulóban van a Kvartett, egyik tagjuk távoztán, kiváló
pedagógiai érzékkel vonják be egy tanítványukat az elkövetkezõ munkába. Munkába?
Gyönyörûségbe. Kelemen Barnabás, Kokas Katalin és Kokas Dóra mellett
immár Varga Oszkár vett részt a nagyszerû együttzenélésben.