Igen, van nekünk régi szép kincsünk, amit a zord idõkben elástak a pannóniaiak. Lehetnének más kincseink is. Például egy egészséges vitakultúra, amelyben nem egymás torkát akarjuk elharapni, még csak nem is a magunk igazát bizonygatni, hanem a másikat megérteni, az igazságot közösen megtalálni. Nem sok jelét látom. De optimistán mondom, ez a kincs, ami lesz.
Surján László
Kincs, ami van
Igen, van nekünk régi szép kincsünk, amit a zord idõkben elástak a pannóniaiak.
Lehetnének más kincseink is. Például egy egészséges vitakultúra, amelyben nem
egymás torkát akarjuk elharapni, még csak nem is a magunk igazát bizonygatni,
hanem a másikat megérteni, az igazságot közösen megtalálni. Nem sok jelét látom.
De optimistán mondom, ez a kincs, ami lesz.
Sok, ma még alig látható következménye lesz annak, hogy a baloldal követi
hajdani koalíciós partnere sorsát: lelép a színpadról. Annak, hogy nincs
komolyan vehetõ ellenzéke a kormánynak, máris van egy érezhetõ hatása. Azok a
viták, amelyeknek normális körülmények között az ellenzék és a kormány között
kellene zajlaniuk, a kormányzó körökön belülre kerültek. Ennek már volt egy
elõjátéka is. Már az elõzõ parlamenti ciklusban is, aki valami el akart érni,
felismerve, hogy az ellenzéken keresztül nem megy, a kormányoldalon keresett
pártfogót. Ha vitában álltak ellenérdekû vállalkozói csoportok, az egyikük
ehhez, a másikuk ahhoz a képviselõhöz fordult: a viták tehát a Fidesz-KDNP
frakción belül zajlottak. A frakcióvezetõket és a miniszterelnököt illeti a
dicséret, hogy ez nem vezetett túlzott polarizálódásra és felismerve a
jelenséget meg tudták õrizni a frakció egységét.
Azóta újabb csörték jelentek meg, hiszen bizonyos érdeksérelmek (reklámadó, a
földalapú támogatások felsõ korlátja) a Fidesz körüli embereket is elérték,
akiknek a média-befolyása felszínre hozta a közérdek és a magánérdek
feszültségeit. Napjainkban pedig épp egy Schmidt Mária Lázár János csörtét
figyelhetünk.
Rossz ez, vagy éppenséggel normális dolog? Azt hiszem, hogy normális, ha
elmondjuk egymásnak a véleményünket, akkor is, ha az egyetértõ és akkor is ha
valamit másképp látunk. A kritikára mindenkinek szüksége van, de persze nem
mindegy, hogy milyen hangon és mennyire megalapozottan történik.
Ezek a gondolatok jártak a fejemben, amikor olvastam a Magyar Nemzet cikkét
arról a beszédrõl, amelyet Lázár János miniszter úr tartott Székesfehérváron a
Seuso kincsek kiállításának megnyitásán. A mondottak egy része fontos, és
teljesen egyetértek vele, de voltak olyan gondolatok is, amelyeket tévesnek
vélek. Természetesen nem akarok frontot nyitni, nem jelentõs dolgokról van szó,
de nem árt tudatosítani, hogy ez a tábor értelmes, saját fejével gondolkodó
emberekbõl áll, nem dróton rángatott bábokból, ahogy az talajt vesztett
ellenfeleink szeretik beállítani.
Nézzük hát mirõl lehet vitázni a Lázár beszéd kapcsán.
Az
olvasom, hogy „megpróbáljuk visszaszerezni mindazt, ami a magyar
kultúrtörténet kincse volt”
Ez
nagyon fontos, a nemzet önbecsülésének növelésé érdekében megkerülhetetlen
mondat. Ám a Seuso-kincsre nem áll. Mivel annak megtalálói kalandos-tragikus
úton külföldre juttatták, az anyag magyar kultúrtörténeti szerepe csak most, a
hazahozatal után kezdõdik.
Kiderült persze, hogy a székesfehérvári kiállítás csak alkalom, hogy Lázár
bejelentse, hogy a következõ hetekben, hónapokban az emberek több olyan
eseményrõl fognak hallani, amelyek „régi történetek lezárását és olyan
kultúrtörténeti tárgyak hazánkba kerülését jelentik, amelyek hosszú távon
gyarapíthatják az országot és megadják az érzést, hogy mi, magyarok büszkén
járhassunk Európában”.
Ennek a hírnek felettébb örvendek, s ezért a Seuso-kincsek magyar
kultúrtörténeti szerepérõl mondottak felesleges kukacoskodássá alakultak.
Lázár János szerint a Seuso-kincs szimbóluma annak, hogy „van helyünk
Európában, és nem kell állandóan bizonyítanunk, hogy igenis, európaiak vagyunk”.
Ezt a logikát nem értem. Ha mondjuk Egyiptomból, ahol szintén jártak a rómaiak,
elõkerülne egy a római korból származó mûtárgy, az bizonyítaná Egyiptom
európaiságát?
A
Seuso-kinccsel kapcsolatban kiemelte: „a mûtárgyak finomsága,
kidolgozottsága, koncentráltsága, hihetetlen igényessége, ami megszólal az
eszközökbõl, az embert önfegyelemre, önmegtartóztatásra kényszeríti, mert saját
nagyságunkról vallott hitünk, miszerint mi a XXI. századi civilizáció és
társadalom részesei vagyunk, azonnal elillan”. A tárgyak elõtt ilyen
értelemben kicsivé lesz az ember – tette hozzá. Ezzel egyetértek. A mûvészi
nagyság elõtt törpévé leszünk.
Lázár azzal indokolta, hogy Budapesten kívül kizárólag Székesfehérváron lesz
Seuso kiállítás, mert „ezzel szeretne tisztelegni a magyar kormány a város
polgárainak elmúlt két évtizedes munkájáért”.
Komolyan gondolja a miniszter úr, hogy más városok nem tettek az elmúlt két
évtizedben elismerésre méltót? Például Hódmezõvásárhely???
Ennyi zsörtölõdére futotta. Kiállok Gyõr, Pécs, Szeged, Miskolc, Debrecen
mellett, s sorolhatnám a megyei jogú városokat, de a kisebbeket is. Nemcsak
kampányban, folyamatosan megérdemlik az elismerést, némelyik talán még jobban
is, de legalább azonos mértékben, mint Székesfehérvár.
Cser-Palkovics polgármester úr a kiállítás helyszínét jobban indokolta. Fejér
megyében talált kincsrõl van szó, ami valamiképp haza jött látogatóba, hogy majd
a fõvárosban az egész nemzet kincsenként láthassuk.