A csütörtöki sajtóban minden bizonnyal Navracsics Tibor meghallgatása lesz a fõtéma. Nem elõlegezhetem meg a végeredményt, nem megyek be azokba a jóslatokba sem, hogy akarja vagy nem akarja az Európai Parlament buktatni az egész bizottságot vagy akár csak annak egyik tagját. Ami a szerda esti hazai nyilatkozatokat illeti, ki-ki maradt a maga kaptafájánál.
Surján László
Meghallgatás
A
csütörtöki sajtóban minden bizonnyal Navracsics Tibor meghallgatása lesz a
fõtéma. Nem elõlegezhetem meg a végeredményt, nem megyek be azokba a jóslatokba
sem, hogy akarja vagy nem akarja az Európai Parlament buktatni az egész
bizottságot vagy akár csak annak egyik tagját. Ami a szerda esti hazai
nyilatkozatokat illeti, ki-ki maradt a maga kaptafájánál.
Navracsics Tibor meghallgatás során a hazai viszonyokban hihetetlen
részletességgel tájékozott emberek szólaltak meg, sajnos azonban egyoldalú
pártpolitikai nézõpontból tették ezt. A meghallgatás legyen kemény, kerüljön elõ
minden reális vagy akár irreális vád. Ekkor derül ki: alkalmas-e a jelölt. Ezek
az olykor bicskanyitogató kérdések, mint például az, hogy számíthatunk-e arra,
hogy a Mein Kamp kötelezõ olvasmány lesz az európai iskolákban, visszájára
sülnek el, ha a jelölt ügyesen válaszol. Navracsics pedig ügyes volt, a Mein
Kamp-os butaságra adott válaszát levezetõ elnök megdicsérte, más válaszait a
képviselõk megtapsolták.
Ez
a meghallgatás lehetett volna egy meddõ és az ország dolgát nem elõrevivõ
belharc vége. Terítékre kerülnek a legkényesebb kérdések, s a válaszokból
körvonalazódik egy komoly konszolidáció. De nem.
Sokáig azt hittem, hogy a hazai belpolitikai feszültség tipikus posztkommunista
jelenség. Az átmenet, mint elhúzódó forradalom, már negyedszázada tart. Lényege
a hatalmát vesztett állampárt kínlódása, hogy mégis megtartsa, visszaszerezze
azt. Most úgy érzem, a helyzet bonyolultabb.
Navracsics világos és õszinte válaszaira olyan reakciók jönnek, mint a Magyar
Narancsban a következõ: „Navracsics Tibort biztosjelölt igazi lózungmûvészként
válaszolgat eddig úgy az antiszemita írók tananyagba emelésével (Magyarországon
mindenki imádja a sokszínûséget), mint például a civil szervezetekkel (õ + a
civilek = puszipajtások) kapcsolatos kérdésekre, nem mintha bárki is azt várta
volna, hogy majd éppen most mond valami komolyan vehetõt és tisztességeset ez az
ember.”
Hiányzik tehát a minimális esélye annak, hogy a szónak legyen értelme, hogy
párbeszédben és ne perbeszédben dõljenek el a dolgok.
Sokszor gondolok arra, hogy a dialógus kultúráját meg kellene valósítanunk, hogy
ne a feszültség szításában, hanem épp csillapításában legyünk érdekeltek. Ám ha
ilyeneket olvasok, arra kell gondolnom: nincs kivel dialógust folytatni.
Kár.
Nem, már nem pártcsatákról van szó. A baloldal lényegében felõrölte önmagát. A
szembenállás pedig köszöni épp oly jól van, mint annak elõtte.
Sõt.