"Emlékszem, egyszer futkározás közben valahogy áttévedtem a szomszédék szépen elgereblyézett parcellájába. Amikor meglátta, szinte elsápadt mérgében. Azonnal kiparancsolt onnét, elgereblyézte a homokot, s hazafelé menet be kellett mennem a Szabó Jani bácsiékhoz bocsánatot kérni a birtokháborításért. Minek, ha úgyis elgereblyézte? Mert nem volt két egyforma gereblye, s a magáét mindenki meg tudta különböztetni a másikétól. Így se úsztam meg a büntetést, szüretig a szõlõhegy környékére se mehettem."
T. Ágoston László
S z ü
r e t
Gyermekkoromban a legnagyobb õszi ünnep a szüret volt. Tudom, ez kissé furcsán
hangzik, de így igaz. Jó, tegyük hozzá a hitelesség kedvéért, hogy nekünk
gyerekeknek, hiszen a felnõtteknek nagyon komoly munka volt még akkor is, ha
énekeltek közben. Méghozzá olyan ünnep, amelyikhez nem kellett ünneplõ ruhába
öltözni, sõt még olyan igazán jól viselkedni sem. Mai szóhasználattal élve azt
is mondhatnám, hogy lazíthattunk. Lazíthattunk, mert bár hétköznap volt, nem
kellett iskolába menni, a szüreten ott volt az összes rokon gyerek, sõt még a
nem rokonok is. Az egyetlen hátránya az volt, hogy többnyire ránk bízták a
kicsiket, és ebbõl olykor adódtak kisebb nézeteltérések.
Amúgy, év
közben nem nagyon szerették a felnõttek, ha a szõlõhegyen csatangoltunk.
Nagyapám például szõlõ érés idején mindig gondosan elgereblyézte az utat, meg a
sorok végét is, hogy azonnal észrevegye, ha illetéktelen személy téved a
borozdák közé. Meg a mezõõrnek is az volt a feladata, hogy figyelje, ki járkál a
határban, akinek semmi dolga arra. Így aztán nemcsak az emberi lábnyomokat,
hanem még a nyulakét is észre lehetett venni. Emlékszem, egyszer futkározás
közben valahogy áttévedtem a szomszédék szépen elgereblyézett parcellájába.
Amikor meglátta, szinte elsápadt mérgében. Azonnal kiparancsolt onnét,
elgereblyézte a homokot, s hazafelé menet be kellett mennem a Szabó Jani
bácsiékhoz bocsánatot kérni a birtokháborításért. Minek, ha úgyis elgereblyézte?
Mert nem volt két egyforma gereblye, s a magáét mindenki meg tudta különböztetni
a másikétól. Így se úsztam meg a büntetést, szüretig a szõlõhegy környékére se
mehettem.
No, de
csak eljött a várva várt szüret, és akkor már bárhová mehettünk, a szõlõt is
szabad volt csipegetni, sõt ha már leszüreteltek, akár a szomszédba is
átmehettünk. A miénk volt az egész határ. Akkora ipi - apacsokat lehetett
játszani, hogy zengett belé a környék. A kunyhó falán csapkodtuk le egymás
nevét, s többnyire a kicsik voltak a hunyók. Feltéve, ha meg nem unták a
hasztalan keresést, s bele nem fogtak valami más játékba. Mert akkor aztán
bujkálhattunk napestig, mint Rózsa Sándor betyárjai.
Felénk
nem építettek présházat a szõlõskertek végébe. Otthon volt a pince, a szõlõt
vitték be hatalmas fél fenekû hordókban. Ezeket a tíz - tizenöt hektós edényeket
fölrakták a szekérre, kivitték a szõlõhegyre, s a szüretelõk ott hordták bele a
fürtöket. Pontosabban a tõkérõl vödrökbe, kosarakba szedték, aztán jött a
puttonyos legény, aki begyûjtötte a hátán hordott faputtonyba, s õ borította
bele a fél fenekûbe. Azután, hogy minél több férjen bele, jól megtörögette a
csomiszlóval. Úgy nézett ez ki, mint egy jól megtermett bunkósbot, csak mívesebb
kidolgozásban. A munka végeztével ép fürtöket raktak a tetejére, nehogy
kilötyögjön a rázós dûlõúton az áldott nedû. Aztán befogták a lovakat, aki
fölfért fölkapaszkodott a kocsira, dalra gyújtottak, s meg se álltak hazáig,
ahol ínycsiklandozó illatával várta õket a bográcsban fõtt, tálalásra kész
birkapörkölt. Még most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok.
Vacsora
után az asszonyok hazamentek ellátni az állataikat, meg ágyba dugni holtfáradt
csemetéiket. Közben a férfiak a tavalyról maradt borocskát kóstolgatva
vödrökkel, vájdlingokkal merték át a kocsin álló hordókból a szõlõt a darálóba.
Ez a daráló, ami egy hatalmas szüretelõ kád szélén trónolt, akkora volt, hogy
olykor két férfi kellett a hajtásához. Ha ízlett a tavalyi bor, néhányan
megrakták a prést is, mondván, hogy az asszonyok hadd kóstolják meg az idei
mustot. Igaz ugyan, hogy a kádból is lehetett mustot szûrni, no de az igazi
mégis csak a frissen csordult préslé.
Ezt a
folyamatot mi soha sem tudtuk kivárni. Már a szõlõhegyen elkezdtük szürcsölgetni
a mustot a kocsin lévõ fél fenekûbõl. Ha volt a közelben valamiféle nádat termõ
tocsogó, akkor onnét, ha nem, valamelyik náddal fedett kunyhó tetejébõl húztunk
ki egy - egy nádszálat, és azon át csapoltuk meg a hordót. Ha sokat szürcsöltünk
belõle, bizony elõfordult, hogy mordult egyet a gyomrunk, s nagyon kellett futni
a legközelebbi bokorig. No, de hát ez is a szürettel járt...
Úgy hozta
a sors, hogy én is gondozhatok néhány szõlõtõkét a hegyen. Igyekszem mindent úgy
csinálni, ahogy apám, nagyapám tette. Aztán elmondom a fiamnak, hogy õ is
hasonlóképp cselekedjen. Nem is lenne semmi baj, csak a nád... A régi tocsogók
kiszáradtak, a házakat cseréppel fedik. Honnét szerezzek nádat?
"Ugyan, ne
foglalkozz ezzel, apa!" mondta a fiam. "Itt van ez a mûanyag szívószál, ezen még
könnyebben is jön át a must."
Való
igaz, könnyebb szívni vele. Csak hát az íze, az íze nem olyan finom már, mint
amikor azon az ötven év elõtti nádszálon szívtuk.