Kese

" Ágoston nagyapám udvara mindig tele volt rikácsoló, hápogó, gágogó baromfiakkal, és a disznóólban is röfögött egy – két malac, vagy gömbölyödõ hízó. No persze nemcsak nála volt ez így, hanem szinte minden falusi iparosembernél. A gazdák ugyanis csak akkor tudtak fizetni az elvégzett munkáért, ha eladták a betakarított terményt, vagy kövérre hízott jószágot."

T.Ágoston László

Kese

Ágoston nagyapám udvara
mindig tele volt rikácsoló, hápogó, gágogó baromfiakkal, és a disznóólban is
röfögött egy – két malac, vagy gömbölyödõ hízó. No persze nemcsak nála volt ez
így, hanem szinte minden falusi iparosembernél. A gazdák ugyanis csak akkor
tudtak fizetni az elvégzett munkáért, ha eladták a betakarított terményt, vagy
kövérre hízott jószágot. A mesterembernek meg jól jött, hogy még akár válogathat
is a legszebb állatok között. A gazdának nem kellett elvinnie a piacra vagy
vásárba és olcsóbban számította meg a jószágot.

Egyik nap egy tanyai
parasztember kopogtatott be nagyapám asztalosmûhelyének ajtaján. Ablakot akart
csináltatni az épülõfélben lévõ házára. Elmondta mekkorára gondolt, meg hogy
kétszárnyas legyen kívül zöldre, belül fehérre festve. Nagyapám meghallgatta,
bólintott rá egyet, elõvette a kis kockás noteszét, osztott, szorzott, aztán
kimondta kertelés nélkül, mennyibe kerül az ablak. Hozzá tette még, hogy
beüvegezve, sárgaréz kilinccsel.

– Az nagyon sok,
mester úr – kezdett alkudni a gazda. – Jó nekem a tanyára az alumínium kilincs,
meg a pléh sarokvas is.

Nagyapám újra elõvette
a kis kockás noteszét, osztott, szorzott, kivont, meg hozzáadott, és mondott egy
másik összeget.

– Látja, ez már
jobban hangzik – bólintott rá a gazda –, de csak akkor tudok fizetni, ha a
szentmártoni vásáron eladtam a süldõket.

– Milyen süldõi
vannak? – kérdezte nagyapám.

– Kesék.
Öthónaposak. Tudja az a nyurga fajta. Húsdisznó. Két és fél mázsát nyomott, amit
megszúrtunk karácsony elõtt.

– Megvan az
anyjuk is?

– Hát persze,
hogy meg, most viszem majd újra búgatni. Tíz malacot ellett. Föl is nevelte mind
a tízet. Nagyon jó koca. Meg nem válnék tõle semmi pénzért.

– Mennyibe
számolja darabját?

– A süldõknek?
Hát mondjuk egy ablak árába – ingatta meg a fejét huncutul mosolyogva a tanyai
ember. – Mit szól hozzá, mester úr?

– Ha tényleg
olyan jó fajta, mint ahogy mondja, belecsapok a tenyerébe, de nekem emse kéne,
kocának való.

– Olyat kap,
amilyet választ. Kijön hozzám a tanyára, megnézi õket, meg az anyjukat is, aztán
azt hozza el, amelyik tetszik. Az áldomást is ott helyben megihatjuk rá.

Meg is nézte nagyapám a
tanyasi ember gazdaságát és nagyon tetszett neki, amit látott. A malacok közül
kiválasztotta a legszebb, turcsi orrú emsét, és már lelki szemei elõtt látta is
a sok kis rózsaszín malacot, melyekkel megajándékozza. Megitták az áldomást, és
másnap nekiállt az ablak elkészítésének. Nem telt bele egy hét, és a mi ólunkban
röfögött és szürcsölte a moslékot Kese. Szemmel láthatóan tetszett neki, hogy
körülötte tüsténkedik, õt simogatja, vakargatja az egész család. A nevét is
hamar megtanulta. Igen, nálunk nemcsak a kutyának, macskának volt neve, hanem a
szemétdombon kukorékoló kakasnak, meg a tenyeres – talpas libának is. És
mindegyik önérzetesen odasétált, ha a nevén szólították. Így aztán nálunk soha
nem volt csirkevágás, vagy disznóölés, csak véletlen baleset. Az a szerencsétlen
tyúk nekirepült a késnek és elvágta a torkát. Miska, a barna foltos bundájú
bárány meg szüret elõtt addig – addig ugrándozott a véletlenül arra járó hentes
körül, míg bele nem állt a szügyébe a kés. Akkor aztán már nem volt mit tenni,
meg kellett fõznie õket nagyanyámnak.

No, de Kesét nem
fenyegette ilyen veszély, hiszen belõle anyakocát akart nevelni nagyapám, ami
azt jelentette, hogy éveken át ott röföghetett volna az akolban bántatlanul
védelmezve, nevelgetve a malacait. Nagyanyám zsíros moslékkal, finom
ételmaradékkal kedveskedett neki. Nagyapám lehozta a padlásról a legsötétebb
zugokba elbújt tavalyi kukoricacsöveket, én meg átmentem a szomszédba és
elkunyeráltam a Józsi bácsitól a Tarka tehénnek szánt marharépából a legszebb
darabokat. Azzal kedveskedtem Kesének, a legújabb barátomnak, aki hálásan
röfögött minden szelet répáért, és odatolta a füle tövét a kezem alá, hogy
vakargassam. Amikor elfogyott a répa, a libáknak, kacsáknak szedett gaz közül
válogattam ki a disznóparajt, azt nyújtogattam szálanként Kesének.

Azt hiszem, ezzel
kezdõdött a baj. Addig ugyanis szigorú rend uralkodott az udvarban. Minden állat
tudta, hogy az eléjük szórt eleségbõl melyik az övé. Kit illet a kukorica, kit
az ocsú, és senki se nyúljon Buksi kutya csontjához, mert abból nagy kergetõzés
lesz. Ez eddig rendben is volna, de vajon kit illet a Kese vályúja mellé szórt
szem, vagy a kacsák jussát képezõ disznóparaj? Magam se gondoltam ezt végig,
amikor kedveskedve dobtam az örökké éhes, ínyencségekre vágyó süldõ elé.

Eleinte elnézõ
röfögéssel fogadta a jóllakottan heverészõ disznó, hogy a csirkék betolakodnak
az õ külön bejáratú akoljába, és egymással versengve kapkodják föl a szanaszét
szóródott kukoricaszemeket. Még azt is elnézte nekik, hogy egyik – másik
fölugrik a hátára, és ott keresi az elemózsiát. Aztán egyre bátrabbak lettek a
baromfiak. Már akkor is bemerészkedtek a vályú mellé, amikor nagyanyám a
moslékot öntötte bele. Ez a határtalan szemtelenség már kezdte idegesíteni az
egyre inkább disznóvá serdõlõ süldõt. Ha túl közelre mentek, mordult egyet, s
odavágott az orrával. A csirke odébb rebbent, aztán újra kezdte az ostromot.
Nyilván arra gondolt a maga tyúkeszével, hogy õt még a baromfiudvar ura, a Buksi
is legföljebb megkergeti, de bántani nem szokta soha. Csak akkor lepõdtek meg,
amikor az egyiknek kitépte és mérgében megette a farktollát.

Látták ezt a lustán
totyogó kacsák, és vérszemet kaptak tõle. Végtére is, ha a csirkék
bemerészkednek a vályúhoz, õk miért ne próbálhatnák meg visszaszerezni legalább
az akol deszkái mellé lehullott disznóparajt? Berepülni ugyan nem tudtak, de a
fejük befért a lécek hézagai között. Buksi csak nézte, de nem értette, mi folyik
itt. Olykor tanácstalanul rájuk is vakkantott egyet-egyet, aztán unottan odébb
sétált, gondolván, hogy ezeknek ugyan ugathat…

Egy nap aztán
megtörtént a tragédia. A csirkék túl bátrak lettek, Kese túlzottan ideges, így
aztán nyitott pofával csapott közéjük és a fogai között maradt a jérce feje. A
vér szaga megrészegítette és nekivadulva eredt a többi csirke után. Mire Buksi
acsarogva odaugrott az akolhoz, már másik kettõ is fej nélkül kapálózott a vályú
mellett.

Másnap a kacsák
következtek. Kese lesben állt az akol lécei mellett és vérben forgó szemekkel
várta a támadást. Jöttek is az ostoba jószágok, s egymás után dugták be a
fejüket a lécek között. A disznó meg sorban leharapta és péppé rágta, mielõtt
még megmukkanhattak volna.

Nagyanyám a legszebb
jércéit siratta, nagyapám a kacsasültet kérte számon a még mindig sunyin
oldalazó disznón. Hiába hívta szépszóval, hiába szólította a nevén, a
megzavarodott jószág csak topogott, idegesen lóbálta a fejét és rá se nézett a
gazdájára. Bement hozzá az akolba, megpróbálta a füle tövét vakargatni, hátha
megnyugszik, de nem. Behátrált az ólba, a szalmát kapálta, s fenyegetõn
odavágott a lábához a fejével, mint ahogy a csirkéket riogatta.

– Látod – mondta
az öreg a fejét csóválva nagyanyámnak – sose tudhatjuk kiben mi lakik, míg a
természet, meg a helyzet ki nem hozza belõle. Láttam az anyját, megnéztem a
testvéreit. Olyan szelídek, mint a kezes bárány. Azt hittem, a legjobb,
legszelídebb koca lesz belõle. Csakhogy amelyik disznó megérzi a vér szagát,
fölfalja a saját kölykeit is. Nincs más választásom, szólni kell a hentesnek,
holnap vágja le. Pedig én olyan szép, hosszú életet szántam neki...