Mocsáry Lajos a XIX. század második felében a magyarság és a nemzetiségek megbékülésének szimbóluma lett. 1860-ban vázolt programja a békés egymás mellett élés, illetve a nemzetiségeket egyenrangú társnemzetként kezelõ gyakorlat jegyében fogant. 1886. február 8-án Mocsáry Lajos élete egyik legnagyobb szónoklatában felelõsségre vonta a magyar kormányt és az ellenzéket is az országban elburjánzott „kultúrsovinizmusért".
Mocsáry Lajos (1826 – 1916)
Összefogás a Duna mentén
Mocsáry Lajos a XIX. század második felében a magyarság és a nemzetiségek
megbékülésének szimbóluma lett. 1860-ban vázolt programja a békés egymás mellett
élés, illetve a nemzetiségeket egyenrangú társnemzetként kezelõ gyakorlat
jegyében fogant. 1886. február 8-án Mocsáry Lajos élete egyik legnagyobb
szónoklatában felelõsségre vonta a magyar kormányt és az ellenzéket is az
országban elburjánzott „kultúrsovinizmusért".
Szerinte
a magyarosítás egyetlen jogos célpontja maga a magyar nemzet, amely igencsak
rászorul erre. A nemzetiségek (amúgy is reménytelen) elmagyarosítása helyett, a
magukat magyarnak vallók magyarságát kell elmélyíteni, és a minõséget a
mennyiség elé helyezni. Szerinte a magyar nyelv hegemóniája egyedül az
országgyûlés tanácskozási nyelveként nyilvánulhatott volna meg. A megyékben,
járásokban, községekben mindenki szabadon használhatta volna anyanyelvét, és
hivatalos ügyeit is jogában állt volna azon intézni. Rámutatott, hogy a vegyes
lakosságú területeken mindenki megérti a másikat, és a tisztviselõktõl megkívánt
mûveltségi szinten már az aktív nyelvtudás is elvárható. Az oktatásban
egyenrangúak lennének a nemzetiségi nyelvek, minden iskolában oktatnák a
magyart, míg a magyarok a hozzájuk legközelebb esõ kisebbség nyelvét tanulnák.
A
nemzetiségek körében nem létezik olyan hangulat, - vallja Mocsáry - mely komoly
akadálya lehetne az egymás megértésének és a kibékülésnek. „Hála Istennek
csakugyan úgy áll a dolog, hogy a magyar s a többi népek közt valódi
fajgyûlöletet nem tapasztalunk, …talán még nagyon könnyen is barátkoznak.”
A
„Néhány szó a nemzetiségi kérdésrõl” címû munkájában írta: „Fel kell hagyni azon
insultálással, hogy magyar és hazafi egy értelmû, tehát hazaáruló mind az, aki
nem magyar.”
„Az
én álláspontom a legalitás, t. i. az 1868-iki nemzetiségi törvény. Ez a törvény
a nemzetiségi ügynek egyik legnevezetesebb mozzanatát, t. i. a 60-as években
létrejött jó hangulatot s kibékülést képviseli.”
Figyelemre méltó, ahogy a nemzetiségek és az akkori szomszéd államok kapcsolatát
látja:
„Az
a tény, hogy hazánkban nagy számmal léteznek oly emberek, kik fajrokonai…
szomszéd független államokat alkotó nemzetek, bizonyos kapcsot képez köztünk és
ezen nemzetek közt, mely kapocs nem maradhat hatás nélkül egymáshoz való
nemzetközi viszonyunkra… Hozzájárul ehhez, hogy… közös ellenségünk van egy nagy
hatalmasságban, mely a hódítás politikáját követi; teljesen világos ez a
románokat illetõleg, kiknek ép úgy, mint nekünk létkérdés az Oroszország ellen
való védekezés”. A szláv népek jövõjét, akár a magyarokét a német
terjeszkedéstõl is félti. Tudja, hogy „a szóban levõ szomszéd államokhoz való jó
viszonyok fenntartására szükséges az, hogy idebent jó viszonyban legyünk a
nemzetiségekkel… Tehát ugyanaz az eszköz, mely a belbékét a honpolgárok közt
biztosítja, egyszersmind megszerzi a jó nemzetközi viszonyokat is…
…az
a szövetség, melyrõl én szólok, már meg van keresztelve „Dunai confoederatio"
néven, de komolyan az elméket alig foglalkoztatja. Nem ... szövetségi állam, de
szövetkezõ államok formájában nagyon is méltó volna vele foglalkozni…”
Mocsáryra elképzelései - a Trianon utáni alapvetõ változások figyelembevételével
- ma is idõszerûek. Akkor nem hallgattak rá kortársai. Bár régiónk országai
felismernék, hogy az Európai Unióban adott az államok hálózata, de ezek valós
együttmûködése csak akkor mûködõképes, ha az érintettek megvalósítjuk az eltérõ
nemzetiségû állampolgárok közötti békét, ami garantálja a jószomszédsági
kapcsolatokat is.