Keresztényként Közép-Európában
SZEMBEN
AZ ÁRRAL
Keresztényként Közép-Európában
Egyszer
volt, hol nem volt, Szent Péter Szent Mihállyal járta a Földet. Amikor rájuk
esteledett, bekopogtak egy faluvégi házhoz. Szegény ember lakott ott, János
volt a neve. Befogadta a két vándort, vacsorát, szállást is adott. Hajnal felé
nagy zajongás verte ki az álmot a vendégek szemébõl. Megszületett János elsõ
gyermeke. Mentek köszönteni az édesanyát s a gyermeket. Az asszony észrevette,
hogy egy nagy kulcs van az egyik vendég övére függesztve. Kitalálta, hogy ki is
õ, szólt az urának. Térdre esett János, és kérdezte Szent Pétertõl, csak nem az
Úr Jézus az útitársa? Nem, én Szent Mihály vagyok, szólalt meg az angyal.
Mihály! Kiáltott fel János. Mi pont Mihálynak akarjuk nevezni a gyermeket.
Felkérte azonnal, legyen a komája. Elvállalta Szent Mihály a keresztapaságot.
Szent Mihály jó keresztapa lett, gyakran meglátogatta a keresztfiát. Amikor a
fiú felnõtt, a látogatások megritkultak. Egyszer azt kérte János a komájától,
hogy máskor ne váratlanul érkezzen, küldjön írást, legyen mód felkészülni.
Múltak az évek, s egyszer megint beállít az arkangyal. Ejnye komám, zsörtölõdött
János, hát nem kértem, hogy küldjél írást? Küldtem én, de nem értetted meg.
Köhögni kezdtél, fejed is fájt, a derekad is, az oldalad szúrt – ez volt az
írás. De most betelt az idõ, vár Szent Péter.
Nemcsak a magunk éltérõl vagy készenlét fontosságáról szól ez a mese, amelyet
Újkígyóson gyûjtött Harangozó Imre, hanem akár többrõl van szó. Minden gond,
baj valójában üzenet. Nincs krízis, csak alkalom. Esély, hogy megváltozzunk,
hogy jobbá legyünk és a világot is jobbá tegyük.
Mert van mit jobbá tenni.
Tizennyolc évvel ezelõtt így láttam a helyzetünket: A mérleg, elsõsorban a XX.
századé, elkeserítõ. Elvesztettük az ország kétharmadát. A fejlettektõl való
lemaradásunk a század végén nagyobb, mint kezdetén. Sok az öngyilkos, kevés a
házasság, fogyóban az egészség, nem születnek meg a gyermekek. Rossz a
közbiztonság, bizonytalan a gazdasági helyzet, nõ a szegénység. Mûveltségünk
hiányos, közoktatásunk, kulturális intézményeink végveszélyben.
Ma
ugyan ennél lényegesen jobb a helyzet, de ami jobb valaminél, még nem
feltétlenül jó. Úgyszólván minden mutatónk javul, viszont ha nem is
elérhetetlen, de még távoli, hogy jónak is nevezzük õket. Az ország jobban, de
nem jól teljesít.
2008-ban rá kellett ébrednünk, hogy nem elég a magunk bajaival foglalkozni,
Európa, sõt világ méretû viharok is tépáznak bennünket. Nemcsak az õs magyar
fákat, hanem egész földrészeket nyögetik a szelek. Az új magyar csodáknak
világméretekben kellene hatnia.
El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek
– idézhetjük Szent Pált is (I. Kor. 5,7),
aki a régi kovászt a rosszaság és gonoszság kovászának mondja és vele
szembeállítja az egyeslelkûség és igazság kovásztalan kenyerét.
Réginek és újnak, egyben a rossznak és jónak a szembeállításáról van szó. Vajon
ami régi, az mindig rossz? Ami új, az mindig jó? A történelemnek voltak felfelé
szárnyaló, valóban progresszív korszakai és volt ideje a bûnnek és a
hanyatlásnak. Napjainkban egyesek magukat kiáltják ki progresszívnak, és annyi
energiával söpörnek le minden rajtuk kívüli nézetet, hogy inkább agresszívak,
mint progresszívak. A farizeusok kovászától, ami a képmutatás, óvakodni kell,
tanítja Jézus (Luk 12,1) Ez a képmutatás ma az elkövetett rosszat haladó,
progresszív címkével látja el, ezzel elfedni véli a maga ocsmányságát.
Szétnézve a világban, a felszínen legalábbis semmi valódi progresszió nem
látható. Válság van.
Beke Mihály Andrást idézem. „Nem
pusztán egy – mégoly súlyos – pénzügyi vagy gazdasági válságról, sokkal többrõl
van szó: Európa elrablásáról. A föníciai királylány megbecstelenítésérõl. Az
európai civilizáció válságáról. Az alapértékeiben, a családjában, hitében,
nemzeti és immár nemi mivoltában is végtelenül elbizonytalanított európai ember
válságáról. Egy nevetségesen kegyetlen válságról: a svédországi óvodákban a
fiúk számára is kötelezõ „szoknya-napokról”, a nemüket „még nem eldöntött”
gyerekek elkülönített öltözõjérõl, a kocsmává alakított angol és ír
templomokról, a kereszt ellen indított brüsszeli offenzíváról – a libertinus
egyéni szabadságjogok új
vallásáról. ... A kultúrát fölváltotta
az elkerülhetetlenül lefelé nivelláló, a közönség vágyott növelésével fordított
arányosan a közös ingerküszöböt folyamatosan csökkentõ szórakozás és a
szórakoztatás: a giccs és az erõ kultusza. A tömeg zaja!”
A
latin közmondás megtanította: minden túlzás ártalmas. Ez a kor, amelyben élünk,
az egyéni szabadságot viszi túlzásba. A klasszikus liberális felfogás abból
indul ki, hogy mindent szabad, ami a másik szabadságát nem sérti. Ma ez a korlát
ledõlt, például azért, mert nem világos, hogy ki állapíthatja meg, hogy
sértem-e a másik szabadságát. Õ? Én? Valami hatóság? Nem mûködik ez a korlát,
mert más elveket helyeznek vele szembe, például a tõke szabad mozgását. Ha egy
cég tulajdonosa vagyok és kiderül, hogy Törökországban a munkások fele annyi
bérért elvégeznék a nekem szükséges munkát, gond nélkül kiviszem a termelést,
nem törõdve az ezáltal munkanélkülivé lett honfitársaimmal. Szabadságomban áll
elhihetni az emberekkel, hogy az orrukba dugott fémpálca lézersugárzása
megállítja az öregkori agysorvadást, nekik meg szabadságukban áll sok
százezerért megvásárolni a készüléket. De nem áll szabadságukban nyilvánosan
kijelenteni, hogy ez szamárság, mert ezzel sértik az én jó híremet. Sok-sok
ilyen furcsaságot lehetne emlegetni. Mindezek arra utalnak, hogy valamiképp a
fejérõl a talpára kellene állítani a világot.
Szép és nemes gondolatok fordulnak a visszájára. Mert igen helyes, ha azt
mondjuk, hogy a gazdag segítse a szegényt. Felelõs érte, szolidáris kell legyen
vele. Ám ha a segélyezettség életprogrammá válik és nemzedékeken keresztül tart,
megment ugyan az éhhaláltól, de megfoszt az ember-mivolttól.
Egy
másik közmondás azt tanítja, hogy a pokol felé vezetõ út is jó szándékkal van
kikövezve. Csupa jó szándék, a jövõért érzett felelõsség vezet, amikor
erõteljes környezetvédelmi szabályokat hozunk. Ezeknek egy gyár csak akkor tud
megfelelni, ha drága berendezéseket vásárol a káros anyagok kiszûrésére, ha
megváltoztatja a gyártás technológiát. Mindez helyes, mert csökkenti a
környezeti ártalmakat. A gyakorlatban persze a cégek nemigen vállalják a
többletköltséget, inkább kitelepülnek olyan országokba, amelyek nem vezették be
a szigorú elõírásokat. Eredmény: a Föld tovább szennyezõdik, az olcsón
elõállított terméket azután némileg alacsonyabb áron dobják piacra, így azok a
gyárak, amelyekben végrehajtották a korszerûsítõ átalakításokat, tönkre mennek.
Megszûnik a verseny, s emelhetem az árakat a csillagos égig.
Jellemzõje ennek a világnak, hogy olyan jogokat követel, amelyek nem léteznek.
Emberi jognak tekintik például az abortuszhoz való jogot, teljességgel mellõzve
a másik félnek, a születendõ gyermeknek az élethez való jogát. Követelik a
kegyes halálhoz való jogot, nem számolva az ebbõl fakadó visszaélésekkel.
Követelik a házassághoz való jogot, két férfi vagy két nõ számára is. Ha pedig
valakinek más a véleménye, az politikailag inkorrektnek kiáltják ki.
Jellemzõje ennek a világnak, hogy egy-egy úgynevezett jog érvényesítésére
törekedve meghazudtolják a liberalizmus alapelvét, a már idézett féket, a másik
ember jogos szabadságát. Ez az abszolút individualista liberalizmus már csak a
liberalizmus torzképe. Nem fogad el semmiféle féket, ellensúlyt. Ezek az
ellensúlyok ugyanis erkölcsi természetûek. Azaz korunk álliberálisai számára nem
léteznek.
Fel
kell tenni a kérdést, hogy mi, maroknyi magyarok, szembe tudunk-e szállni ezzel
az egésszel? A minap egy fórumon feltettem ezt a kérdést, és azonnal bekiabált
az egyik hallgató: IGEN. Jó lenne, ha ez az elszántság általános lenne, nem
vagyok biztos abban, hogy az.
A
kérdésnek van másik dimenziója is. A közép-európai dimenzió. A nyolcvanas évek
végén már jól látható volt, hogy Európa nyugati fele letért arról az útról,
amelyet Robert Schuman még 1963-ban úgy fejezett ki, hogy a demokrácia vagy
keresztény lesz, vagy nem is lesz. A kereszténység háttérbeszorítása még nem
volt olyan durva, mint manapság, de körvonalait már látni lehetett. A nagy
politikai változások idején, 1990-ben Leonard Tindemans volt belga
miniszterelnök, majd az európai parlamentben néppárti frakcióvezetõ az
integrálódó Közép-Európában látta azt az erõt, amelyik ismét a kereszténységre
építve alakítja Európát. Negyedszázaddal Tindemans reményei és tíz évvel az
uniós tagság elnyerése után csekélyke eredményt tudunk felmutatni. Az uniós
érdekérvényesítés azonban a régiónk országait egy táborba vezette. Érdekeink
nagymértékben közösek, összefogással sokat, széthúzással keveset vagy semmit sem
érhetünk el. A nyugati oldalon persze nem tetszik ez. Szót emelnek azért, mert a
visegrádi négyek rendszeresen konzultálnak egymással, de ezt a regionális
összefogást már nem lehet felszámolni, sõt az nem is korlátozódik a
visegrádiakra.
Ezen a ponton egy kitérõt teszek. Képviselhetik-e ezek az országok hatékonyan az
érdekeiket, ha nem kezelik egymás közötti feszültségeiket? Ezek mély, múltba
gyökerezõ sebek. Litvánok és lengyelek, magyarok és románok, horvátok és
szlovének, szlovákok és magyarok között. Nem lehet kifelé egységet és erõt
mutatni, belül meg konokul gyûlölni egymást. Az európai összefogás legszebb
hagyománya a kiengesztelõdés. Franciák és németek, osztrákok és olaszok, németek
és dánok között. Ha nekik sikerült, mi is megvalósíthatjuk. Ez ráadásul
keresztény feladat. Mint önmagadat, úgy szeressed felebarátodat – tanítja Jézus.
És nem tette hozzá: kivéve a szlovákokat. Képesek vagyunk ezt komolyan venni?
Mormoljuk a miatyánkot, de belegondolunk közben abba, hogy a fohász, miszerint
bocsásd meg bûneinket, amint mi is megbocsátunk az ellenünk vétõknek, mit
jelent? Az üdvösségét kockáztatja a kiengesztelhetetlen gyûlölködõ.
Szemere Bertalan egy nagyon régiesnek tûnõ nyelven 1853-ban írt versében így
foglalta össze a forradalomnak a románokra vonatkozó következményeit:
„Méltán
szenvedtek de hiába nem, ha okultok:
Hogy a magyar és az oláh vesz, hogyha válva halad.”
Közép-Európa minden népére igaz, könnyen elveszhetünk, ha egymástól elválva,
egymás ellenében próbálunk érvényesülni.
Szívesen beszélnék többet a Kárpát-medencei kiengesztelõdés szükségességérõl, de
ez most elvezetne a témánktól. Érdemes viszont idézni még egy mondatot Beke
Mihálytól: „Mit számítanak csipp-csupp vitáink, mikor fontosabb dolgunk van.”
Mi
ez a fontosabb dolog? Mi az, aminek a fényében csipp-csupp vitának tekinthetõ
például a trianoni fájdalom? Az, amit Tindemans várt tõlünk.
Óriási teher, nagy felelõsség van a Balti tengertõl az Adriáig terjedõ sávban
élõ keresztényeken. Nemcsak közös érdekeik mentén kohéziós alapokért,
mezõgazdasági támogatásokért kell küzdjenek az európai arénában, hanem ki kell
venniük a részüket Európa II. János Pál által sürgetett újra evangelizációjában.
Tisztában kell legyenek azzal, hogy ez csak erõs ellenszélben tehetik, hogy
szembe kell ússzanak az árral. De hát nem ez a keresztények feladata minden
korban? Jézus mondta: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön. Mi mást
akarnék, mint hogy lángra lobbanjon?” Krisztus nem a kényelmes polgári jólétet,
nem a langyos vízben pancsikolást szánta követõinek. Gyökeres változást
követelt, igazi progressziót. Keresztfáig kitartó szeretetet.
Ha
úgy tesszük fel a kérdést, hogy Krisztus követõi hogyan alakították át a
világot, hogy jobb-e ez a földi élet, mint volt kétezer évvel ezelõtt, akkor
talán szégyenkeznünk kell. Hiszen még az egy akolban sem tudtunk megmaradni. De
ne legyünk telhetetlenek. Szokták mondani, hogy minden nemzedék pogánynak
születik, s újra meg újra ugyanaz a feladat: elvinni az örömhírt a boldogságra
vágyó embereknek.
Hogy ez most is sikerüljön, alaposan szét kell nézni a világban. Mit látunk? Egy
népmese felidézésével kezdtem, legyen a befejezésben is népmesei elem. Nézzünk
szembe korunk hétfejû sárkányával.
A
ránk támadó hétfejû sárkány egyik legundokabb feje a hazugság. Hazudik a reklám,
ránk kényszeríti a vacakot is, hazudik a kritikus, érvényes mérce nélkül,
személyes indulatoktól vezetve dicsér vagy ócsárol. Hazudik az újságíró, aki
függetlenségnek álcázza a pártszolgálatot, hazudik a tõkés, privatizációnak
mondja a rablást, hazudik a politikus, minden jót magának, minden rosszat
politikai ellenfeleinek tulajdonít.
A
sárkány második feje gyermekeinket falja fel. Mérges lehelete elveszi az anyák
kedvét a foganástól, s ha mégsem, még az anyja méhében próbálja elpusztítani a
magzatot. Valaha az anyaméh volt a legbiztonságosabb hely az ember életében.
Mára a legveszélyesebb lett. Többen pusztulnak el a születésük elõtti
idõszakban, mint bármely más életkorban.
A
sárkány harmadik feje elkábít, elbutít. Szórakoztat és kiüresít. Nem hagy idõt a
tanulásra, elveszi a kedvet a mûvelõdéstõl. Ha rá figyelsz, kevesebb leszel.
Képregénynek, televíziós mûsornak álcázva támad. Ötletei kifogyhatatlanok.
Célja, hogy elegendõ irányítható, önálló gondolkodásra aligha képes rabszolgája
legyen a fogyasztói társadalomnak. Huxley epszilon félmajma a cél.
A
negyedik fej kényelemre és önzésre szoktat. Csak pillanatnyi vágyaid kövesd.
Erõkifejtés nélküli gondtalan élet. Szerencsejátékon nyert gazdagság. Ne törõdj
mások bajával, elég nagy a magadé is. Magad légy ura, magadnak - szól, és közben
észrevétlenül szolgájává tesz.
Az
ötödik fej hideget és meleget egyaránt fúj. Hirdeti, hogy nem Magyarország körül
forog a világ. Semmit nem kell nekünk kitalálni. A Duna mentén elég lemásolnunk
mindazt, ami másutt már bevált. Ha rá hallgatunk, olyanok leszünk, mint a
trópusi ember eszkimó viseletben. Ha ezzel nem hat, a sárkány az ellenkezõ nótát
fújja. Nem kell nekünk másokkal törõdnünk. Elegek vagyunk magunknak. Ne
idegenek mondják, mit kell tennünk. Mi vagyunk a legokosabbak, a legjobbak, a
legigazabbak.
A
hatodik fej egyenetlenségre, megosztottságra biztat. Szerinte a másik, a pokol.
Eltávolítja mellõled az embereket. Befeketíti társaidat, szétválasztja az
összetartozókat. Végül magadra hagy. A magános ember gyenge és boldogtalan.
A
hetedik fej a szûk emberi élet keretei közé szorít. Elveszi az öröklét és a
végtelenség távlatait. Leveszi rólad a valódi felelõsség súlyát, de ettõl nem
könnyebbedsz meg. Ha szíved mégis nyugtalan marad, más isteneket kínál: a
gazdagságot, a hatalmat, a szexet vagy más szenvedélyt. Ha ezekkel sem gyõz le,
Isten helyett valami torzképpel próbálkozik. Vallásosnak csúfolt eszelõsök
gyülekezeteit hozza létre, hol durva önpusztító formában, hol szelídségnek és
békének álcázva.
Egy
nemzetnek hõsökre és szentekre van szüksége. Most inkább szentekre, mondta Õsze
András az Amerikába került magyar szobrász a nyolcvanas évek közepén. A szentek
persze hõsök is. Hõsies fokban gyakorolnak egy-egy erényt.
Jöjjenek hát az igazmondás szentjei! Vállalják, hogy mindig, minden körülmények
között kimondják és hirdetik az igazságot. Érvelnek, meggyõznek, cáfolnak és
vitáznak. Melléje állnak minden becsapottnak.
Jöjjenek a családi élet szentjei! Édesanyák, akik meleg mosolyukkal békét és
biztonságot sugároznak, édesapák, akik óvnak és tanítanak. Jöjjenek a szeretet
hitvallói, a jövõ építõi. Amit mi elrontottunk, gyermekeink talán kijavítják.
Nemzedékek hosszú során át így fejlõdik az emberiség.
Jöjjenek a tanítás szentjei! Akik másokat tanítanak, tündökölni fognak, akár a
csillagok. Most szûkölködnek, bõvelkedniük kellene. Kimûvelt emberfõket csak
tõlük kaphatunk, s kimûvelt emberfõk nélkül csak elbukhatunk, soha nem
emelkedünk fel.
Jöjjenek a nagy, önzetlen erõkifejtések szentjei! A feltalálók, a maguk igazában
bízók. A sportolók, akik tudják kemény edzések nélkül nincs gyõzelem. A
mindennapok apró helytállói, akik nem felhasználnak, hanem teremtenek. Akik
rendelkezésre állnak, éjjel és nappal. Akikre mindig, mindenben számíthatsz.
Helyt állnak munkájukban, eltakarítják a havat, eloltják a tüzet,
meggyógyítanak. Felvesznek a kocsijukba, befogadnak a lakásukba. Mindenkinek
mindenévé lesznek.
Jöjjenek az igaz hazafiság szentjei! Akiknek fontos, hogy megmaradjunk. Akik
határtalanul szeretnek minden magyart, de akik becsülik a többi nemzetet, s nem
szégyellnek tanulni tõlük. Akik számára éltetõ erõ az õsök példája, kultúrája,
helytállása és hite.
Jöjjenek az egység szentjei! Akik társat látnak a többi emberben, s akik tudják,
egységben az erõ. Akik érzik, a másik elfogadása és az összetartozásból fakadó
terhek elviselése nem gyengít, hanem erõsít. Kevesen vannak, a megosztottság
magyar átok. Mégis reménykedjünk egy nagy, valódi egymásra találásban. Legutóbb
1956 õszén sikerült, sajnos csak néhány napig.
Jöjjenek végül a valódi szentek, Isten létének tanúsítói! Õk hozzák a reményt,
tõlük halljuk az Örömhírt. Õk vannak a legkevesebben. De a sárkányt csak õk
gyõzhetik le. Nincs rajtuk az elhivatottság gõgje. Szerénynek, talán együgyûnek
is látszanak. Ha felismerjük és elismerjük õket, megmenekültünk.
A
sárkányt tetten érni, s ellene hõsként-szentként hadakozni, ez ma a legigazabb
értelmiségi feladat. S még diploma sem kell hozzá, csak emberség. Gyürkõzz
János!
Surján László