A mi marakodó belpolitikánkban az természetes, hogy ellenségnek tekintjük a politikai versenytársakat, viszont nem tekintjük rájuk nézvést érvényesnek az ellenségszeretet keresztény parancsát. Nem jól van ez így. Ezért figyeljünk Esterházy Lujzára.
Surján László
Ellenségszeretet?
A mi
marakodó belpolitikánkban az természetes, hogy ellenségnek tekintjük a politikai
versenytársakat, viszont nem tekintjük rájuk nézvést érvényesnek az
ellenségszeretet keresztény parancsát. Nem jól van ez így. Ezért figyeljünk
Esterházy Lujzára
Az
Új Élet címû lap 1933. évi 6. számában Esterházy Lujza Ellenségszeretet és
nemzethûség címmel írt egy cikket. Vitázik azokkal, akik szerint ez a két
fogalom nem egyeztethetõ össze. Szerinte „a krisztusi értelemben vett
ellenségszeretet nem szül sem hûtlenséget, sem gerinctelenséget.” Példakánt a
keresztény vértanúkra hivatkozik. Tudja, hogy sokan ezt a vértanúkra nézvést
tisztelettel elismerik, de a nemzetik küzdelmekben kivihetetlennek látják. A
ellenérv világos: a vértanúknak nem volt céljuk az akkori hatalom politikai vagy
fegyveres legyõzése, a nemzet pedig, akár annak kisebbségben lévõ része, egy
többséggel szemben, akár egésze egy másik nemzet egészével szemben eredményt
akar, azaz akaratának érvényesítését a másikkal szemben.
Esterházy Lujza rámutat, az ellenségszeretet nem kívánja, nem is kívánja, hogy
ne küzdjünk jogainkért. Az ellenségszeretet „azt kívánja, hogy magatartásunk
szelleme keresztény legyen a küzdelemben is.”
Kegyes szavak, legyinthet valaki. Ám a szerzõ nagyon is gyakorlati
következtetésre jut. A küzdelemben ne használjunk olyan eszközöket, amelyek
ellenkeznek a keresztény etikával. Ezeket, mint pl. a háborút, ki kell
selejtezni a fegyvertárból. A háborúval együtt távoznia kell a hazugságnak,
becsapásnak, rágalomnak, minden nemtelenségnek.
Gyõzelem esetén nem jöhet szóba a bosszú, a jogfosztás, viszont elõkerül a
nagyvonalúság, a tapintat, a kulturális és gazdasági segítés.
Mi
a helyzet, ha legyõzetünk? „Nem fogunk élni például az alattomosság és
rágalmazás fegyverével”, nem fogunk ellenségünk becsületébe gázolni, nem fogjuk
emberi és nemzeti érzelmeit megsérteni. „Lehet követelni – sértegetés nélkül,
lehet tiltakozni – epéskedés nélkül.”
A
legyõzöttségben az ellenségszeretetnek csakis akkor lesz erkölcsi értéke, ha
sugáregyenes gerinccel, emelt fõvel állunk a gyõztes ellenség elõtt. Ha
energiánk teljes megfeszítésével tempós, bátor lelkülettel védjük … nemzeti
létünk érdekeit. Fõleg pedig, ha meglevõ jogaink alapján képességünkhöz mérten,
erõteljes, szívós munkát fejtünk ki legyõzött nemzetünk erkölcsi, szellemi és
anyagi felemelkedéséért.”
1933-ban, a Felvidéken nyilván a kisebbség sorsba kényszerítetteknek szólnak
ezek a gondolatok. De alkalmazhatták volna, alkalmazhatnák ma is az
anyaországbeliek, részben a szomszéd n épekkel való kapcsolataikban, de
behelyesítve a másik nemzet helyére a másik pártot, akár a belpolitikára is.
Ha
meg akarjuk fogadni Áder János Új Év köszöntõjének szavait, akkor okvetlenül
Esterházy Lujzára kell támaszkodnunk. Nélküle nehéz tartalmat adni például
annak, hogy „ne mindig csak azt nézzük, ki menne balra vagy ki menne jobbra
közülünk, hanem hogy merre van elõre.” A köztársasági elnöknek arra a kérdésére,
hogy „miért ne tehetnénk olyan fogadalmat, hogy az elõttünk álló esztendõben még
az eddiginél is jobban tiszteljük egymásban az embert, a magyart?” ne kelljen
azt felelni, hogy erre képtelenek vagyunk. Képesség viszont csak Esterházy Lujza
útmutatását követve leszünk.
A
szomszédokkal való igaz megbékéléshez és az egészséges hazai belpolitikai
légkörhöz egyaránt a keresztény „ellenségszeretet” gyakorlása vezet el.