"Boldog új esztendőt, kívánom én is, tűnődvén még a megszólalás súlyán és lehetőségén, de mégis: boldog új évet. Tegyem hozzá: nem lesz. Küzdelmes annál inkább, de minden előtt telve lesz dagonyázó, tehetetlen iszapbirkózással. Ez is. Mégis, rugaszkodjunk neki úgy: boldogságos legyen. Mert hát akár lehetne is…."
Tamási Orosz János
Je
suis Charlie, Je suis Ahmed
Boldog új esztendőt,
kívánom én is, tűnődvén még a megszólalás súlyán és lehetőségén, de mégis:
boldog új évet. Tegyem hozzá: nem lesz. Küzdelmes annál inkább, de minden előtt
telve lesz dagonyázó, tehetetlen iszapbirkózással. Ez is. Mégis, rugaszkodjunk
neki úgy: boldogságos legyen. Mert hát akár lehetne is….
Előtte, persze, ott
megyünk a Menetben. Európa sok éve, sok évtizede első, igazi, értelmes
menetében. A nagy menetelésben. Mert hatalmas, elsöprő erejű üzenete van, kicsit
azoktól is függetlenedve, akik előtt fejet hajtanak a vonulók. Hiszen általános,
szubjektív és objektív, mindent felülíró, egyetemes igazságot itt sem áldozat,
sem merénylő nem képvisel – annál inkább a kettős áldozatból esetleg erőt és
feladatot merítő, de ma némán vonuló embertömeg. Tudom, már most kissé
meghökkentő mondatok ezek, de fokozom, engedelmükkel, ezért hát kis türelmet
kérek még.
Miért nem képviselnek
igazságot az áldozatok? Mondjuk ki: mert állva haltak meg, „inkább állva halok
meg”, jelentette ki a főszerkesztő, s ez az ő szempontjaiból nézve azt
jelentette, hogy kompromisszumok nélkül, a legkisebb intoleranciát a legnagyobb
intoleranciával „jutalmazva” élte az ajándékba kapott életet. Amelyből azért
sokkal több objektív jót is kihozhatott volna. De, hogy miért nem lehet abszolút
értelemben (sem) igaza, azt épp merénylői bizonyították, a maguk sajátos módján.
Inkább állva haltak meg, szándékos lőpárbajra vállalkozva a sokszoros túlerővel
szemben, önmaguk hitének szempontjaiból nézve – fanatizált közösségük hőseiként.
Ez mindenképp morbid, de elgondolkodtató. Az aligha vitatható, hogy ők is, mint
választott célszemélyeik, a terrorizmus célszemélyei voltak, s azzá váltak; de
ők is, a lehetőségeikhez képest, sokkal többet hozhattak volna ki ajándékba
kapott életükből.
Mindez, persze, még nem
ok a megszólalásra. Gyászolhatjuk némán is az eltékozolt életeket, hozzáadva
sok-sok elfecsérelt életet; de történt itt valami olyan súlyos és
megbocsáthatatlan, ami miatt szólni kell. Nevezetesen: az ellenzéki
közgondolkodás néhány minősíthetetlen megszólalása. S nem kevésbé szólva a velük
szemben álló fél néhány gondolatáról – de nem tudom, ők valóban szemben állnak-e
egymással? Mert hát furcsa módon mindkét álláspont a másik földbe döngölését,
megsemmisítését szorgalmazta s szorgalmazza – nekem, ezekből, s legyen ez az én
gondom, jobban fáj a neoliberalizmus újabb trónkövetelő megjelenése. Mert igen,
az az agresszív, vérben forgó szemű vélt liberalizmus, amely arra jut, hogy
tiltsák be az összes vallást, amely azt hirdeti, hogy a szeretet-vallásokat
jogosan „küzdötte le” a felvilágosodás, s itt arra a háromszáz évre gondolnak,
amely a városállamok manufakturális villongásainak keretei közül eljutott a
tudatos, terv- és iparszerű emberirtásig, legyen szó bár kommunizmusról, vagy
fasizmusról, s egyébként az a neoliberalizmus, amely – akár egy „hangoló” cikk
kommüntelése során eljut odáig, hogy a neki nem tetsző (itt konkrétan a
terroristák tanító emberéről van szó) szellemiséget hirdető embert egyszerűen
dobják ki egy helikopterből – ez az a liberalizmus, amely a mindent szabad
jegyében ördögi eszköznek festette le a koronát, s majd e gondolatot a
svájcisapkáig juttatta; útja során azonban – mi tagadás – valahol elhagyta a
liberalizmust.
Amely nem lenne
ördögtől való, de sajnos, azzá vált; a huszadik század egésze tette kétségessé
és tehetetlenné. Ennek súlyát csak az ilyen válságos pillanatokban érthetjük
meg. Amikor nem kevesebbről van szó annál: az európai értékeket, a maga
megszenvedett, az önmaga tévedéseiből tanulva önmagát is újraevangelizáló
keresztény értékeket felváltja-e a vallásháborúk maszlagjába csomagolt
terrorizmus és a „nem kevésbé” kártékony terrorizmusba csomagolt vallásháború.
Mert legyek profán: a terrorizmus átkai alatt, szorongva és kétségbeesve, még
lehet Istenhez fohászkodni, de a vallásháborúk lényege az, hogy mindkét küzdő
fél elveszíti a szeretet képességét.
A mai embermenet erről
szól. Allons, enfants de la patrie! De – ésszel s értelemmel. Mindenekelőtt –
szeretettel.