"A nyitott ajtó előtt beszélgetünk Durcival. Mint szinte minden éjszaka, ma is fölébresztett hajnali négy órakor, mondván, hogy neki sürgősen ki kell mennie. Rendben van, jól nevelt cica, én meg jól nevelt gazdi vagyok, teljesítem az óhaját, még ha magamban gondolok is egyet, s mást erről a hajnali kivonulásról. Neki persze nem tetszik az ódzkodásom, hiszen szerinte örülnöm kellene, hogy nem bent akar kimenni, és úgy néz az álmosságtól eltorzult ábrázatomba, mintha legalábbis megszidtam volna."
T.Ágoston László
Macskanyelv
A nyitott ajtó előtt
beszélgetünk Durcival. Mint szinte minden éjszaka, ma is fölébresztett hajnali
négy órakor, mondván, hogy neki sürgősen ki kell mennie. Rendben van, jól nevelt
cica, én meg jól nevelt gazdi vagyok, teljesítem az óhaját, még ha magamban
gondolok is egyet, s mást erről a hajnali kivonulásról. Neki persze nem tetszik
az ódzkodásom, hiszen szerinte örülnöm kellene, hogy nem bent akar kimenni, és
úgy néz az álmosságtól eltorzult ábrázatomba, mintha legalábbis megszidtam
volna.
─ Na
tessék, nyitva az ajtó, mehetsz ─ mondom neki két elharapott ásítás között.
Durci
felnéz rám, hogy ne sürgessem, nem bolond ő, hogy csak úgy vaktában nekivágjon
az éjszakának. Azt mondja, „nyaff”. Aztán kidugja az orrát a folyosóra,
szimatol, mint egy vadászkutya, majd visszafordul, és szemrehányóan rámmordul,
hogy „nyaff-nyaff”. Megfordul, és elvonul az ágy alá bevonszolt piros
nejlonzacskóra. Mert neki a piros a kedvenc színe.
─
Kutya? ─ kérdezem tőle hitetlenkedve. ─ Meg vagy te buggyanva, kedves kis
Durcikám! Honnan kerülne ide kutya ebben az éjszakai órában? ─ S hogy nagyobb
súlyt adjak a szavaimnak, ki is lépek a folyosóra, hogy megmutassam neki, nincs
ott semmiféle kutya. És mit látok? A szomszéd éppen lefelé botorkál a lépcsőn a
kutyájával. Alig tudja visszatartani a pórázon, úgy megindult a hajnali
szürkületben.
─ Én
nem tudom, mi ütött ebbe a jószágba ─ szól föl a lépcső aljáról ─ , muszáj
elvinni sétálni.
─ Jó,
igazad volt, egyszer én is tévedhetek… ─ mondom Durcinak, és megsimogatom a
fejét. Aztán békülékenyen a takaróra paskolok. ─ Egy kicsit idejöhetsz a
hasamra. ─ Ő meg elkezd dorombolni, jól megdagasztja a paplant, és kényelmesen
elnyúlik a pocakomon.
Kis idő múltán mégis
csak rászánja magát, hogy kivonuljon, mert szólítja a természet. Én meg alhatok
tovább. Mindaddig szunyókálhatok, míg meg nem hallom a halk, de sürgető hívását,
hogy ugyan engedném már be, mert rég elvégezte a dolgát. Érdekes, hogy ezt a
hívást senki nem halja meg, csak én. Olyan ez, mint amikor az anya a harmadik
szobában, zárt ajtók mögött is meghallja gyermeke hívó szavát.
Természetesen rögtön
ugrom a papucsomba, és beengedem. Köszönetképpen nyaffant egy barátságosat,
körbedorombolja a lábamat, még a zászlóként lengedező farkával is megsimogat,
aztán elvonul a konyhába enni, mert ebben az éjszakai futkározásban úgy meg tud
éhezni az ember (illetve a macska), hogy no…
Tudom, most sokan azt
mondják, meséljem be a jó édes keresztanyámnak, hogy én ilyetén módon
beszélgetek a macskámmal. Lehet, hogy általában igazuk is van, de ők még soha
nem éltek együtt kilenc évig egy kiváló szellemi képességekkel megáldott
cicával, akit Durcinak hívnak. Mert mi valóban szoktunk beszélgetni, és egészen
jól megértjük egymás nyelvét. Például ilyenkor hajnalban, ha ki akar
kéredzkedni. Fölugrik az ágyamra, elkezd dorombolni, és az orrát odadugja az
enyémhez. Ez azt jelenti, hogy legyek szíves és nyissam ki az ajtót. Ha netán
kutyát észlel a folyosón, kettőt nyaffant. Ha úgy gondolja, hogy hideg van
odakint, akkor csak egyet, és bocsánatkérően körbedorombolja a lábamat. Még
köszönni is tud. Minden reggel, meg akkor is, ha hazaérkezünk valahonnan,
kecsesen billegve elénk járul, a két első lábát kinyújtva pukedlizik, és azt
mondja, hogy”nyaff”. Aztán még a hasát is megmutatja örömében. Bezzeg, ha
haragszik, mert túl sokáig hagytuk magára, farka fölvágva elvonul előttünk, és
órákon át elő se jön a rejtekhelyéről, akárhogy csalogatjuk is.
A kert szó értelmét már
néhány hónapos korában megértette. Elég volt, ha elrikkantottam magam, hogy
„gyere, Durci pajtás, megyünk a kertbe”, ő máris ott termett az ajtó előtt, és
elsőként vonult ki rajta. Aztán jött az ebéd. Ott ült az ölemben füle-farka
eleresztve, és szóltam neki csak úgy félvállról: „eredj, anyád ad neked enni!”
Fölnézett rám, bólintott, és kisétált a feleségemhez a konyhába. A nejem
természetesen teli tányérral várta.
Eleinte a kertben is
volt tálkája, nehogy a nagy pillangókergetés, ugrándozás közben éhen vesszen
szegény pára. Igen ám, csakhogy a kóbormacskák is felfigyeltek erre, és
elkezdték lopkodni Durci elemózsiáját. Hagytuk, hadd legyen nekik is ünnepük.
Csakhogy a végén már annyira elszemtelenedtek, hogy elfelejtették ki is itt a
vendég, és elkezdték Durcit kergetni a tál mellől. Vadul vicsorogtak, morogtak
rá, a karmaikkal fenyegették. Ő meg csak hátrált a túlerő elől, és sírdogálva
bújt a lábamhoz. Először nem értettem, mit akar, mitől fél ennyire. Aztán az
ölembe vettem, megsimogattam a bundáját, és kifelé mutogattam a kertbe.
─ Ők bántanak
téged, a hívatlan vendégek? ─ kérdeztem, és elindultam vele a kerti úton.
Megérezte, hogy segíteni akarok neki, s már futott is, mutatta a tisztára nyalt
tányérját. A kerítés mellől meg vicsorgott. Fújt rá egy nagy, vörös kandúr.
─ Ne félj, Durci
pajtás, nem hagylak ─ mondtam neki, és a kandúr felé dobtam egy göröngyöt. Aztán
még egyet. A kandúr becsmérlően pislogott felém, de hamarosan fölmérte az
erőviszonyokat, és elsomfordált. Durci felnézett rám, a szemében megvillant a
harci kedv, és a biztonságos távolságot megtartva, prüszkölve, fújva indult
utána. Egészen a kerítés végéig zavarta. Ott megfordult, és farka fölvágva,
vidáman lépdelt vissza hozzám.
A tél közeledtével
megtelik az ablakpárkány virágcserepekkel. Pontosabban; majdnem megtelik,
ugyanis arra ügyelni kell, hogy Durci pajtás elférjen mellettük. A párkánynak
ugyanis kettős funkciója van. Alatta helyezkedik el a langy meleget lehelő
radiátor, amelyik fölött úgy el lehet nyúlni, mint a térképen a nagy Alföld. Ezt
egy macska soha meg nem unja. Ha netán mégis, akkor még mindig ott az ablak,
amelyiken keresztül ki lehet nevetni a szomszéd ház udvarán vacogó kutyákat.
Az íróasztalom az ablak
alatt van, a radiátor mellett. Rajta a számítógép, meg a képernyője. Ezt a
sarkot is ellenőrizni kell minden nap, hogy helyén van-e minden. Már azt is
kiszúrta, hogy ha az egérhez nyúlok, megváltozik a kép. Természetesen ő is
megpróbálja. Dühbe gurul, ha nem sikerül. Ógva-mógva ráül az egérre, és kihívóan
néz a képembe. Odanyúlok, hogy segítsek, erre mérgesen a kezemre csap.
Szerencsére nem kieresztett karmokkal, csak úgy baráti figyelmeztetésként.
─ Jól van ─
mondom engesztelő hangon. ─ Gyere, ülj az ölembe!
Rám néz, szabódik egy
kicsit, aztán elindul. Elterpeszkedik az ölemben, és újra szent a béke. Én
dolgozhatok, ő dorombol.
Hát mi ez, ha nem a
legmodernebb értelemben vett kommunikáció? Akár azt is mondhatnám, hogy
megkötöttük a barátsági és békés egymás mellett élési szerződésünket.
Természetesen mindezt ünnepélyes munkareggelivel ünnepeltük meg. Sokáig
töprengtünk rajta, mi kerüljön a menübe, ami mindkettőnknek megfelel. Először a
tejre gondoltam, de eszembe jutott, hogy én azt nem szeretem. Aludttejként, sajt
gyanánt igen, de natúr tejként meg nem iszom, ha a hasamra kenik is. A nejem
éppen az asztalra tette a reggelinek valót. Kolbász, medve sajt, paprika,
paradicsom, tea. Kis ország, kis szövetség, kis villásreggeli. Majd az
üdvözlőbeszédekben nagyot mondunk. Durci kellő méltósággal és a feleségem féltő
figyelmességétől kísérve vonult föl az asztalra. Megszagolta a zöldségeket és a
fejét ingatta. A kolbásznál elidőzött egy kicsit, de azt hiszem túl fűszeresnek
ítélte. A medve sajtnál megállt, rám emelte a tekintetét, és megcsóválta a
farkát. Aztán toppantott egyet a jobb első lábával. Olyan kissé kaparó, kissé
lóbáló mozdulat volt ez. Rögtön tudtam, hogy ezt választotta. Ő viszont tudta,
hogy egy jól nevelt cica, aki hosszú életű akar lenni a családban, nem nyúl az
ételhez az asztalon. Vágtam neki a sajtból egy darabkát, a tenyeremre raktam, és
ünnepi beszéd gyanánt ekképp szóltam hozzá:
─ Tessék, Durcika,
ez a tiéd a kölcsönös barátsági és együttműködési szerződésünk pecsétjeként.
Rám emelte a szemét, az
orromhoz nyomta az övét, majd óvatos intelligenciával, felmérve a helyzet
diplomáciai súlyát, elkezdte falatozni a sajtot.
Azóta reggelenként
megismétlődik ez a rítus. Elbeszélgetünk a mindkét felet kölcsönösen érdeklő
nemzetközi problémákról, elfalatozgatunk, mint két jó barát. Egyszer fordult
elő, hogy majdnem fölrúgtuk ezt a barátsági szerződést. Hogy, hogy nem, talán
éppen akkor volt akciós, a feleségem nem natúr medve sajtot hozott a boltból,
hanem sonkásat. Durci megszagolta, és kettőt nyaffantott. Ez az ő nyelvén valami
olyasmit jelenthetett, hogy kell a kutyának. Azóta mindig van a hűtőszekrényben
medve sajt. A feleségem meg szorgalmasan tanulja a macska nyelvet, nehogy máskor
is előfordulhasson hasonló malőr.