"Nem először csodálom Várjon Dénes és barátainak kamara jellegű koncert összeállítását. Érdekes műveket mutatnak be, világszínvonalon. Szerdán este a zenei világ szíve azt hiszem itt dobogott, a Duna-parton, a MÜPA Bartók Béláról elnevezett hangversenytermében." - Kabdebó Lóránt hangverseny tudósítása.
Kabdebó Lóránt
Várjon
Dénes és csodái a Müpában
A műsor képeire kattintva olvasható
méretet kapunk!
Nem
először csodálom Várjon Dénes és barátainak kamara jellegű koncert
összeállítását. Érdekes műveket mutatnak be, világszínvonalon. Szerdán este a
zenei világ szíve azt hiszem itt dobogott, a Duna-parton, a MÜPA Bartók Béláról
elnevezett hangversenytermében.
Ha a hangverseny előtt
megkérdeznek, én miért mentem el, azt válaszoltam volna: a Paul Kleet megidéző
Veress Sándor művet akartam abban az előadásban meghallgatni, amit a szerző
tanítványa, a nagyszerű zenész, Heinz Holliger vezényel. Ehhez hozzá is tettem,
hogy egyetemet végző pillanatomban, amikor Bartók-rajongásom kialakult, akkori
kedves szerelmem egy vasárnap délelőtt kezembe adta Paul Klee műveinek albumát.
A Mikrokozmosz, a Zene, és főként a Kétzongorás szonáta
visszhangzott bennem a képeket lapozva. Ezóta kapcsolódtam a zene után a
képzőművészetekhez is.
Lássuk, miként tér vissza Klee
művészete Bartók tanítványának zenei világába. Két zongorára és kamarazenekarra
komponált hét elgyönyörködést hallhattam hét Klee-kép ihletében. Sikerült Veress
Sándornak Bartók művészeti megoldását átvenni: egy-egy zenei jelenetben a
mozgás, a ritmus úgy képviseli a világ egészének életét, hogy közben megérzékíti
a mozdulatlan rendszert, amely mindennek a látványos eseményességnek a valóságát
jelenti. „A megállás, a pihenés csak véletlen leállása az anyagnak.”
A Liszt Ferenc Kamarazenekar, és
két más-más karakterű zongorista, a lágyabb, de filozófikusabb Várjon Dénes és a
keményebb, és határozottabb Simon Izabella Holliger összehangolásával
megismételték a Mikrokozmosz esélyét. A létezés rejtélyességére
figyelmeztettek, a felszabadultság és a rendszeresség összevetésére
figyelmeztettek. Jó művet hallottam, jó előadásban. És kivetítve láthattam hét
Paul Klee művet is. Örültem neki, és úgy éreztem, tényleg méltatlanul
feledkezünk el mi itthon a Svájcban élt magyar zeneszerzőről.
Aztán szünet után jött a
meglepetés. Mendelssohn d-moll kettősversenye hegedűre, zongorára
következett. Nemrég sikeres kamaraesten hallhattam ugyanitt eléggé erőtlen
Mendelssohn fiatalkori művet, ezt a ritkán játszott alkotást is fanyalogva
vártam. Nagyot tévedtem. Ha van a romantikának alapműve, akkor ez a versenymű
azok között is a legjobbak közé tartozhat. Két sodró erejű, kezdő és
záró-tételével ördögi kettősséget végigviharzó mélységesen megszabdalt
szellemiségű zenéjével. A lélek viharzása száguld kiegyensúlyozatlanul a
hegedűn, melyet, mint árnyék követ a zongora Doppelgängere, hasonmásként, de
inkább a zenekarba simulva, és szabadon engedve egy hegedűverseny ördögi
elszabadulását. De mégis megkötve, ellenőrizve, vitatkozva a főhangszerré
elszabaduló hegedűvel.
Vagy mégsem? Látszólag a második,
lassú tétel mintha színtelenebb lett volna e két bolygó-szédült keretezésben.
Itt a két hangszer kiegyensúlyozva, kéz-a-kézben szólt, sétálva-megértve,
egymást erősítve. Aztán amikor ráadásként éppen ezt a tételt ismételték meg,
akkor döbbentem rá, az elsővel egyenértékű ismételt előadás során, hogy hiszen
ez a romantika kiegészítő, kiegyenlítő, teljessé tevő oldala. A Doppelgänger
hasonmás-volta itt vált összehangolttá, teljessé téve a mű egészét. Persze
mindehhez olyan elementáris erővel a hegedűt megszólaltató démon kellett, mint
Veronika Eberle, aki mind az ördögi tombolást, mind az érzelmes együttsétálást
egyként oly csodálatosan tudta életre kelteni. Akinek ezután a szenvedélyes
erejű előadás után volt ereje a ráadás-tételben ugyanazzal a mimikával,
begyakorlott ritmikával, együttfigyeléssel részt venni. Arcát, mozdulatait
figyeltem az ismétlésben, mert kerestem a második tétel megoldását. És
megkaptam. Az ismétlés pontosságával jelezte: az a tétel nem a zeneszerző vagy a
zenész kihagyása, ihletkiesése, hanem igenis az ihlet és feszültség egyenértékű
másik oldalról való megvilágítása. Átélése. Döbbenetes egésszé ezzel az
ismétléssel vált számomra ez az előadás. Ritkán játsszák? Igen, mert csak ilyen
belemélyült odaadással és teljes azonosulással lehetett ezt a művet előadni
hitelesen. Így támadhatott fel ebben az estében a romantika világot megrázó
szellemisége és érzelmi viharzása.
De azért ne legyünk
igazságtalanok! Finoman meghúzódott e két mű filozófiai rendezettsége és vihart
kavaró szenvedélye mellett Veress Sándor Négy erdélyi tánca. Ha kérdezik,
mi „tetszett” a leginkább hangverseny-látogató érzékelésemnek ezen az estén,
igazat adhatok a vezénylő nagy művész Holligernek, aki a harmadik táncban
nyújtott művészi átéltségű és hangulatosságú megszólalásáért joggal emelte ki a
brácsást és a csellóst.