...az az érzésem, mintha ezeket a rövid szösszeneteket apjával kézen fogva, közös városunkban sétálgatva dohognák el. És közben megalkotják azt a honpolgári mértéket, amelyről mintha a politikába és a közönybe süllyedt Európa elfeledkezett volna." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Én
szóltam…
(Egy
mérnök-tanár megjegyzései napilapban)
Valaha ő még nem is volt.
Valaha én gimnazista diákként kerültem szüleim áthelyezése okán Miskolcra.
Tanáraim barátja volt egy tanfelügyelő házaspár, Merényi Józsefnek hívták a
férfit, aki évtizedeken át a megye oktatási életének meghatározó személyisége
lehetett. Valahogy őrajta keresztül jutott tovább érettségi előtt a dolgozatom,
amellyel az országos tanulmányi versenyt megnyertem. Később, amikor tanárként
visszakerültem Miskolcra, barátok lehettünk. Becsültem, tisztességes emberként
tartottam számon. A fiát diákként ismertem meg a Földes Gimnáziumban. Erre is
hivatkozva küldte el, olvasnám el könyvét, amely most látott napvilágot. A
miskolci Bíbor kiadónál, azokból az írásaiból, amelyeket a helyi lapban, az
Észak Szólástér rovatában írt, amióta ideje megengedi, hogy eszmélkedését
nyilvánosan is megoszthassa. Elküldte a könyvet, rám is telefonált, mi a
véleményem. Kezembe vettem tehát, majd csak beleolvasok, és írok valamit
köszöntésére.
És lássatok csodát! A könyvet nem
tudom letenni. Nem azt mondom, hogy az egészet egyhuzamban elolvastam, de a
belőle felém áradó sugallat lenyűgözött. Megfogott. Ez az, amit hiányolok a mai
mindennapi éltünkből. Én a rendszerváltás után, amikor bölcsészkart szervező
munkám során gyakran kellett szerepelnem, akkor a magam számára kitaláltam egy
fogalmat: honpolgár. Ezt hangoztattam, erre hivatkoztam, és a hasonlóként
vélekedő társakat kerestem. Akikre lehet számítani két dologban. Az egyik: a
szűkebb környezetünk megszervezésében, életre keltésében. A másik: a földi
létezésünk folyamatosságának, a nemzedékek egészséges kapcsolódásának
összeszövésében.
És íme, itt van egy fiatal fiú,
igaz már ő is nyugdíjas korban, de az én diákom-korabeli nemzedék
képviseletében, aki benne él városában, kapcsolódik az ott élt elődeihez, és
felelősséget érez a továbbalakulásáért. Merényi Józsefnek hívják, mint
édesapját. És az az érzésem, mintha ezeket a rövid szösszeneteket apjával kézen
fogva, közös városunkban sétálgatva dohognák el. És közben megalkotják azt a
honpolgári mértéket, amelyről mintha a politikába és a közönybe süllyedt Európa
elfeledkezett volna.
Azt hiszem nagyon is félreértjük
a franciák forradalmának mértékadó hármasságát. A
szabadság-egyenlőség-testvériség ha a hagyományok elvetésével és a közösségek
összetartozásának érzésével nem tud összekötődeni, – mondanám talán: megférni –
akkor kihalásunkhoz, pusztulásunkhoz vezethet. Pedig milyen szépen lehetne köré
építeni a közvetlen közösségeink honpolgári eszményeit.
Ahogy magát nekem levelében
nevezi: „kismerényi”, szinte mindent tud városa múltjáról. Amikor még Miskolc
éppúgy közösség volt, mint mindegyik város Európa-szerte. Ehhez akarja a
modernizációt egészségesen hozzáépíteni. Élni a közösség szó szerint vett közös
életét. Ahol mindenki felelős önmagáért, és egyben társaiért is.
Nem azt mondom, hogy mindent
átolvastam a könyvben mostanra, amikor mindezt leírom, de azt mondhatom, hogy
ezt a sugárzó közösségi létformát, a honpolgár életvállalását kiolvastam a
könyvből. Aki az írásokat napilapformátumukban nem olvasta, vegye kezébe most
könyv formában ezt a sugárzó honpolgári életmodellt sugárzó szellemű könyvet.
Mert lehet belőle élni tanulni. Kiegyensúlyozottan, boldogan, felelősséget
vállalóan. Úgy élni, hogy a következő évezredben magyarok maradjunk itt, a
Kárpát-medence belső tájain, szeressünk itt élni, békességben, nyugalomban.
Virágzó közösségekben. Városaink felelősséget vállaló honpolgáraiként.
Mindnyájan, mindennapi emberek. Akik városunk – városaink – közösségét és
modelljét a hagyományos formában akarjuk megújítani.