"A Keller András vezényelte együttes ezúttal két, egymásba kapcsolódó klasszikus művel keretezte be a fő produkciót, a világ egyik legnagyobb hegedűművészének jelenlétét, egy kevesek által ismert forgatagos sorsú zeneszerző hegedűversenyének bemutatását." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Gidon Kremer
és a Concerto Budapest
hangversenye a Müpában
Évek óta hangoztatom, hogy a
Concerto Budapest hangversenyeire oda kell figyelni. Jól megkomponált
műsor-összeállítás jellemzi szerepléseiket. És a telt ház eredményeik
visszajelzését jelenti. A Keller András vezényelte együttes ezúttal két,
egymásba kapcsolódó klasszikus művel keretezte be a fő produkciót, a világ egyik
legnagyobb hegedűművészének jelenlétét, egy kevesek által ismert forgatagos
sorsú zeneszerző hegedűversenyének bemutatását.
|
|
Haydn műve és az ő emléke előtt
is tisztelgő Beethoven szimfónia, a VIII. olyan megnyugtató keretet adott a
huszadik századot felidéző középső produkció számára, amely azt mindenképpen ki
is emelte, de egyben megnyugtató-gyönyört-adó biztonságérzetet is biztosított
hallgatói számára. Megnyugtatott, hogy a viharzó világ nemcsak a veszélyeket, a
pusztulást jelenti, hanem ember-létünk egyben a kiegyensúlyozott öröm és
gyönyörűség forrása is lehet. A viharzó Beethoven mosolygó arca ezúttal éppen a
viharos életű zeneszerző Hegedűversenyének kellő ellenpontja, sőt számomra
értelmezője is lehetett.
Mieczysław Weinberg, a mindenütt
családját vesztett ember zeneszerző barátok segítségével otthonra találhatott
egy nagy kultúrájú, mégis a huszadik században sok millió ember számára veszélyt
jelentő világbirodalomban. Mások innen menekültek, a varsói születésű zsidó
származású zeneszerző ide volt kénytelen menekülni a második világháború
viharában. És bár a sztálini önkény majdnem elpusztítja őt is, társai megmentik,
előadóművészek műveit bemutatják. Aztán egy időre el is felejtik az újabb
nemzedékek. Most fedezik fel újra, kezd világismertségű művésszé emelkedni. Be
kell valljam, én sem ismertem. Interneten is alig találok valamit róla. A
magyaron semmit. Ezáltal felfedeztető is lehetett ez a hangverseny.
Mintha egy történelmi filmhez
írna kísérőzenét, úgy indít ez a közép- és kelet-európai hangulatú életképet
felvillantó hegedűverseny. Orosz? Lengyel? Zsidó? Egyik sem. És mindegyik. A
történelmi városok állandóan veszélyeztetett középkori világát idézi
kezdeteiben, és ezzel is zárja az 1957-ben keletkezett művét. Én úgy fogadom,
mint a hazájukat elhagyó művészek megnyilvánulásainak fogadott hazájában
folytató zeneszerzőt. A prospektusok Sosztákovics protezsáltját-neveltjét látják
benne, mellette és Prokofjev mellett a harmadik oroszországi huszadik századi
nagy zeneszerzőként nevezik meg. Az én számomra a korai Stravinsky zenéjének és
a rheimsi katedrális üvegablakainak is alkotóját, Mark Chagallt érzékelem
művészetében. Viharok dúlta, őrjítő groteszkbe játszó életképekből a hegedű
mámorító dallamaival sóhajt ki harmonikus létezésért kiáltva ez a zene. Egy
évezred fájdalma él benne, és állandó elvágyódás, megoldáskeresés, a létezésben
az emberi sors megoldottságára hiába ácsingózó kétségbeesés hangjai énekelnek az
életképek kesernyés veszélyei között.
Ki tudná ezt a sorssá vált zenét
hitelesebben megszólaltatni, mint a hasonló származással azonos történelmi
térségben felnőtt Gidon Krémer? Előadásmódjában ez az egymásra omló évezred
olvad össze, ebből sír ki a hegedű által dialógust teremtő megszólalása.
Egyszerre fájdalmas panaszolkodás és ki-kisikoltó jajkiáltás, de ugyanakkor
olyan melodikus elrévedés, amely a pillanatnyi nyugalmak ritka esélyét is képes
átélni, felfogni és szóvá tenni. Egymással ellenszenvező, mégis egymásra
rászoruló sorsképletet mutat be, mind a zeneszerző, mind előadója.
Ehhez kapcsolódik a maga
közép-európai érzékenységével a Concerto Budapest zenekara. Keller András
vezényletével. Mert végül is ő szervezte eggyé ezt az estét, a maga tudatos
kompozíciójával. És a megszólaltatás nagyszerűségével.
Megnyugvásra, békére szomjazó
éjszakánkban ennél a hangverseny összeállításnál jobbat elképzelni sem tudtam
volna. És jellemzőbbet sem. Benne az egymásnak feszülő ellentétekkel. És a
mindig legyőzhetetlen reménnyel.