"Csak hát, igen, bennem most is mocorogni kezdett az ördög. A részletek hagyományőrző őslakosa. És tűnődni kezdtem azon: mennyi mindenre lehet még jó egy ilyen ellenszer. Mint az andaxint, súlyosabb esetben inzulint, úgy hordanánk magunkkal, helyes cukorkás dobozkákban, az irigység, a kételkedés, a rosszindulat, a pletyka, a rágalmazás elleni pirulákat. Minősített foglalkozások esetében pedig már az otthoni, netán redakciós munkát ennek lenyelésével kezdenénk."
Tamási Orosz János
Sallerkroki
Még néhány évtized,
esetleg év, és soha többé nem kell szégyenkeznünk kellemetlen testszagunk miatt.
Mert most, bizony, sokszor nagyon nehéz tennünk ellene; különösen akkor, ha
jelentős súlyfelesleg van rajtunk. De vékony, inas embernek is izzadhat a lába,
pláne azokban a műanyag cipőkben, amelyek legfeljebb ha azt bizonyíthatják:
jámbor talpasok vogymuk mi, nem visszük, legfeljebb tartjuk a szó pajzsát. S mit
tegyen a kövér ember, aki ugyan hajnali órán még tusol, ám hol van az már kora
délután, amikor sűrü menetben haladva higanyként hirdeti heves hűsége igazát?
Csapong, no, a mondat, bevallom, megszaladt itt a gondolat, ácsi, maradjunk még
a magyarázatnál: mely szerint komoly „tudósok bizonyították, hogy a kellemetlen
testszag okozói azok a baktériumok, amelyek izzadtságunkból és gyomrunk
tartalmából táplálkoznak”. És kitalálták a megoldást. „Egy genetikailag
módosított baktériumot, ami megszállja, kolonizálja a beleket, és a specializált
génjeinek utasításait követve, kellemesen illatozó összetevőket bocsát ki”.
A kutatók állítják,
hogy „a baktérium ezzel el tudja tüntetni a büdös szagot”.
Ügyes. Az írás nem tér
ki további részletekre, pedig érdekelne: a megelőzést a gyerekkori
védőoltásokban kapjuk majd, vagy antibiotikumként lehet hozzájutni, esetleg
odáig fejlődik, hogy elég lesz egy-két szem tablettát lenyelnünk? A fejlődés
útja mindig érdekes, de a praktikus gyakorlat során gyakran elfelejtődnek az
efféle izgalmak; ma már senki nem gondol arra, mennyi kíntól szabadított meg
bennünket az a pillanat, amikor valakiben a penész láttán felülkerekedett a
kíváncsiság az undoron. És definiálta: ez a penésztenyészet jó ellenszere lehet
a fekélyeknek, gyulladt, gennyes sebeknek, vérmérgezéseknek, és még mennyiféle
undormánynak. Akár ha metaforikusan is. Még néhány évtized, esetleg év, és a
praktikus gyakorlat során csak annyi történik: amikor észleljük, hogy valaki
szúrós tekintettel mered ránk, és orra félreérthetetlen fintorral kíséri ezt,
akkor elnézést kérő mosollyal kommentált hirtelen mozdulattal zsebünkhöz kapunk,
kiemeljük a tablettát, és egy erős torokhang kíséretében hevesen lenyeljük. És
huss, izzadságmirigyeink bűzét kellemesen terjengő levendulaillat váltja fel.
Vagy jobban szereti az orgonát, kérdezzük utastársunkat, ismételt
bocsánatkérésünket hangsúlyozván. Szép idők lesznek.
Csak hát, igen, bennem
most is mocorogni kezdett az ördög. A részletek hagyományőrző őslakosa. És
tűnődni kezdtem azon: mennyi mindenre lehet még jó egy ilyen ellenszer. Mint az
andaxint, súlyosabb esetben inzulint, úgy hordanánk magunkkal, helyes cukorkás
dobozkákban, az irigység, a kételkedés, a rosszindulat, a pletyka, a rágalmazás
elleni pirulákat. Minősített foglalkozások esetében pedig már az otthoni, netán
redakciós munkát ennek lenyelésével kezdenénk. Ha másképp nem megy, akkor elég
egy pirula, és mondatainkat már nem terhelnék a felsorolt ballasztok. Mindenki
őszintén írna, és legalább őszintén hazudna…. Hogy kell-e egy ilyen tabletta?
Nem tudom. Csak azt, hogy néha kifejezett hiányát érzem. Amikor például valaki a
sárkányos pohár mellett teszi le a voksát, heves indulattal bizonygatva, hogy a
váras pohárban halál vár, mert abban virul a pirula, de a sárkányosban sosem
lapult lapula. Én csak olvasok, és arra gondolok, a szöveg láttán, hogy itt
valahol irulva virult a pirula, s már irula lapul a másik pirula, virulva. És,
hát, ez valahogy nem egy olyan pezsgőtabletta, amelytől dalra fakadunk, mint
Danny Kaye, anno….
Nem akarnék én itt most
részletekbe menni. Pláne, hogy azok, mármint a részletek, úgyis korábban visznek
el engem, mint én őket, de mégis; úgy fel-feldobódnak bennem a fentihez hasonló
gondolatok. Amikor például arról olvasok, hogy valakit sok hónapig figyelt sok
módszerrel nagyon sok ember, és most az ellene szóló vád alapját egyetlen egy
nem tudni, milyen szándékból fogalmazott mondat alkotja. Hadd legyek itt és épp
itt valóban méltányos; a kandi kamerák, a kész átverések már-már sótlan
világában nekem egy bármit jelenthető mondat még nem bizonyíték. Hadd kérjem,
hogy legyen egy pénzátvételről szóló videó, mondjuk, valami parkolóházban,
egy-két tanú sem árt, mielőtt a kész ítéletről olvasnék. S mellesleg arról, hogy
maga a bevetett módszer, annak költségei, hát milyen súlyos horderejű gyanú okán
is rendeltettek el, eleve….? Tudom, a kukacoskodás, a kekeckedés még most sem
illő. Legfeljebb, hogy is mondják, úgy „magunk között”. De hát legalább ott –
legyen már. Mert ki szeretne, kérdem itt tisztelettel, mi ránk vall is,
apróhirdetésben feladott bocsánatkéréseket olvasni, majdan, s ki szeretne
eltűnődni azon, hogy immár a lábbilincs viselete sem kötelező a milliárdos
gyanúperben; sem a szökés, sem a bizonyítékok eltüntetésének veszélye hát már
fenn sem áll?
Mindez, persze, már egy
speciálisabb történet. S alig csak érintetlen érinti az alapkérdést, amivel
indítottam: még néhány évtized, esetleg év, és soha többé nem kell
szégyenkeznünk kellemetlen testszagunk miatt. Nem kell attól félnünk, hogy
szúrós tekintetek adják tudtunkra: uram, valaki bűzlik a cipőjében. És nem kell
a hőségre, az áporodott levegőre, az ápolatlan utcák rossz szagára, vagy akár az
elromlott mosógépre fognunk a dolgot. Elég büszkén bekapnunk egy pirulát, és
máris mindannyiunkat elfog a mesterségesen létrehozott, nagy tudású tudósok
által hétköznapi gyakorlattá varázsolt bűzmegelőzés. Szép új világ lesz, az is.
És csupán egy
pillanatra tűnődünk majd el a nyomtatott szikár szövegen, amelyet a segédeszköz
dobozán olvasunk majd, mielőtt újra zsebre vágjuk: „vigyázat, a csomagolás
tartalma senkit nem mentesít a szappan használata alól”. Édesanyánk ezt is
mennyivel szebben mondta, hümmögünk morgolódva akkor az ismeretlen
felirat-szerkesztőre. Édesanyánk hogyan is mondta ezt? Igen, úgy. Mindenekelőtt
– szeretettel.