"...fantasztikusan érdekes olvasmány K. Lengyel Zsolt minap megjelent tanulmánykötete (Tükrözés és torzulás, Méry Ratio – Pro Minoritate Alapítvány). A szerző mélyreható részletezéssel, a hangsúlyok és akárha szóközök precíz elemzésével mutatja be a magyarországi rendszerváltozás eseményeinek, politikai és társadalmi rengéseinek a német sajtóban megjelenő képét és tükörképét, a nem ritkán felbukkanó „Vexierspiegel”ekkel egyetemben."
Tamási Orosz János
Tükrök
tükörképek tükrében
Gogolra hivatkozva
védeni kissé (bár a konkrét esetben ez a védeni a védhetetlent szinonimája) a
német sajtó egy meghatározott részének velünk szembeni folyamatos és tudatos
elfogultságát – mi tagadás, kekeckedő recenzensi kiindulópontnak tűnhet. Mégis
ezzel kezdem, mert az általános kép okán az az én régi vesszőparipám: „ne a
tükröt átkozd, ha a képed ferde”. Nevezetesen: ha rossz hírünket keltik a
külföldi sajtóban, az első és legfontosabb teendőnk, azt gondolom, megvizsgálni:
vajon mindent megtettünk és megteszünk-e ennek okafogyottságáért? Szögezzük le:
voltak, vannak s mindig lesznek olyan médiaműhelyek és sajtómunkatársak, akik
egy más világnézet talaján állva tűzik tollhegyükre mindazt, ami nem tetszik
nekik a világ működésében, akik kellő s megalapozottnak vélt ellenszenvet
éreznek és fognak érezni mind az általános, mind a szűkebben vett magyar
konzervativizmus, magyar jobboldali utak s szerveződések ellen. És mindig
lesznek olyan említettek, akik tudatosan ferdítenek s torzítanak velünk
kapcsolatban, a rólunk szóló beszámolóikban; ha nem így lenne, akkor a sajtó
szabadságának ön-definitív meghatározásai, territoriális önkijelölései még csak
sejtetni sem lennének képesek a tizennyolcadik századi katolikus vasárnapi
iskolák némely világiasabb fölfogásának megjelenését. És hol vagyok én még itten
az iróniától, ugye.
Ne hazudj, hogy ne
hazudhassanak rólad, mondanám még kevesebb mosollyal arcom redőiben, ha nem
érezném magam is, hogy ezzel mintegy rekontráztam a védhetetlen fogalmát.
Fentiekhez képest és
azok ellenére, hogy szóljunk már a lényegről, fantasztikusan érdekes olvasmány
K. Lengyel Zsolt minap megjelent tanulmánykötete (Tükrözés és
torzulás, Méry Ratio – Pro Minoritate Alapítvány). A szerző mélyreható
részletezéssel, a hangsúlyok és akárha szóközök precíz elemzésével mutatja be a
magyarországi rendszerváltozás eseményeinek, politikai és társadalmi rengéseinek
a német sajtóban megjelenő képét és tükörképét, a nem ritkán felbukkanó „Vexierspiegel”ekkel
egyetemben. Külön érdeme s értéke a kötetnek, hogy minden esetben makacsul,
szívósan igyekszik feltárni az eredőket, megkülönböztetve a tájékoztatások
minőségének okait – mikor vezette a tudósító tollát egy esetleges érdekellentét,
s mikor árnyalta be az általa közvetített képet az egyszerű, közönséges, ám
ettől még nem megbocsátható tájékozatlanság, tudatlanság. Példák hosszú során
keresztül alkothatunk fogalmat, szerezhetünk rálátást azokra a folyamatokra,
amelyek sajnálatos módon még ma is meghatározóak a német Magyarország-kép
kialakulásában, megjelenésében; abban gyakorta olyan sztereotípiák mélyültek el,
melyek ellen úgy kell küzdenünk, hogy első megjelenésük idején sem valós
helyzetet, valóban meglévő ellentétet írtak le, ábrázoltak.
Vannak erről saját
emlékeim is, hadd idézzem fel őket, mintegy „kis színesekkel” megerősítve a
szerző okfejtéseit. Mert eszembe jutott, a kötet reflexióit lapozgatva, az a
dokumentumfilm, amelyet az osztrák kettesen láttam, a kilencvenes évek elején.
Riportfilm a kor Budapestjéről, benne neves magyar írók pesti lépcsőházak
vaskorlátjait mutatták az operatőrnek; a korlát cirádáit itt-ott horogkeresztek
tarkították, mulandó jegye a soha nem múló ostobaságnak, hanyagságnak; ám a
filmkockák és a kommentárok azt próbálták a sejtetésnél is erősebben
közvetíteni: íme, Magyarország ennyire s így őrzi, ragaszkodóan, a fasizmus
jelképeit. A film készítőinek nyilvánvalóan fogalmuk sem volt arról, hogy
fölöttébb sajnálatos módon épp annak a liberalizmusnak magyarországi korrózióját
készítik elő, amelynek nevében – engedjük ezt meg – szólni kívántak. S még
mennyi nem ritkán pökhendi lépés vezetett el idáig; ezeket K. Lengyel Zsolt
remekül összegzi, úgy, hogy objektív, tényszerű összefoglalója korántsem az
egyes politikai fölfogások sajátos útjait kíséri figyelemmel. Ez, mondhatni, „bónuszként”
csak úgy ki- és melléolvasható a kötet anyagaiból. Következtetései roppant
időszerűek, nagyon is, noha – mint említettük – írásai a kilencvenes évek elejét
tárgyalják, a keletkezések időpontjai (eltekintve a szerző izgalmasan tanulságos
utószavától) 1993 és 1995 között datálódnak. Hadd idézzek egy szinte nem is a
fősodorba illő elemző – s talán külön esszéfüzért igénylő – gondolatot a fentebb
„izgalmas”ként említett utószóból. „Míg a szocialista-liberális magyar
politika a megfelelő világnézetű német publicisztika kíséretében jutott
ellenzékből a hatalomba, a nemzeti-keresztény koalíció bukása nem vetett fel
különösebb, illetve általánosabb aggályokat a rokon irányultságú német oldalon.
Más szavakkal összefoglalva: a német baloldali sajtótermékek jóval
fegyelmezettebben helyeselték az azonos színezetű és kifogásolták a másik magyar
oldal megnyilvánulásait, mint a német jobboldali fórumok, amelyek sem
bírálatban, sem dicséretben nem igazodtak mereven világnézeti választóvonalakhoz”.
Azt gondolom, rendkívül
méltányolandó ez a megfigyelés, roppant módon kifejezi azt a szomorúságot, amit
időnként érzünk a világsajtóban rólunk megjelenő hírek és híresztelések kapcsán,
máskor viszont kifejezett tanácstalanságot árulunk el ugyanezzel kapcsolatban.
Vajon mit várunk ellenfeleinktől, ha barátainkkal sem túl jó, nem túl szoros a
kapcsolatunk? És, mondhatni, afféle történelmi privilégiumunk ez nekünk; anno az
első világháborút követő békeszerződés idején sem mutattunk úgymond meggyőző
tehetséget a világsajtó egy részének magunk mellé állításában; de a későbbi
évtizedek is olykor komikumba illő helyzeteket szültek. Bizony, sok múlik a „kis
színeseken”, sok múlhatott azon például, mondom megint a tárgyalt kötettől
elszakadva, hogy hamis frankkal akartuk „bedönteni” a trianoni szerződésért
felelős Franciaországot, s a kirobbant per kapcsán a Folies Bergères-ben
hónapokig azon nevettek: jól nézzék meg a jelenet szereplői a pénzüket, nem
Magyarországon nyomták-e a bankót? Nevetnek, mert a történet vicces, a csattanó
jó, de vajon milyen képet rögzít rólunk ez a polaroid – hosszútávon? S rögzül-e
a kép, a rossz benyomás, ha azt hivatásos szinten kellő nyomatékkal folyamatosan
rombolják, rontják, néha azért, mert azt szolgálják az érdekeik, de nem ritkán
azért, mert velünk kapcsolatban tájékozatlanok, tudatlanok. De vajon milyen
tudást nyerhetnek maguknak abból a mai, pillanatnyi médiavesszőfutásból, amihez
a kellően obszcén szalagcímeket mi magunk prezentáljuk, azon frissiben, vagy a
későn ébredők számára nagyvonalú, precíz utánközlésekkel?
Mielőbb megválaszolandó
kérdés ez, amelynek nem kellő vizsgálata olyan eredményhez vezethet, amit K.
Lengyel Zsolt rendkívül alaposan tár elénk; következtetései definitíven emelik
ki azt, amit „bikkfanyelven” a magyar tájékoztatáspolitika hiányosságaként
szokás említenünk, gyakorlatilag azóta, amióta létezik hivatalos magyar
külpolitika. És aminek következményeit időnként rendkívül kitartó és
professzionális összegző sajtótörténészi munkát felmutatva tárnak elénk
kiválóságaink – úgy, ahogyan most tette ezt K. Lengyel Zsolt.