"És ma, amikor hívatlan, koncleső ragadozók döngenek köröttünk, magyarok körül, kettős a kötelességünk: védeni, ami a miénk - hitet, embert, eszmét, tájat, tárgyakat - s a nem hasonszőrűek közül megtalálni azt, ki szövetségesünk lehet mégis, ha a sors és az alkalom úgy hozza, s ha a Jóisten is úgy akarja."
Pálmai Tamás
Vakvarjú
A vakvarjú, vagy bakcsó a gólyaalakúak rendjébe,
gémfélék családjába tartozó, nádasokban, füzes-bokros helyeken élő, ott fészket
rakó, a varjúhoz hasonló nagyságú madár. Hazánkban fokozottan védett, eszmei
értéke százezer forint. Latin neve Nycticorax, azaz éjszakai holló, hiszen
nappal csapatosan pihen, csak szürkületkor lesz aktív.
A neve - bakcsó, vakcsó, vakosó, kvakvarjú,
oláhpap, kakcsó, vasfejű, vakkánya, kakáta
- onnan ered, hogy gyakran négy-öt óra
hosszáig is mozdulatlanul ül egy helyben, és merően néz, és hangja is
jellegzetesen „vak”. Vonuló madarunk, Magyarországon márciustól október közepéig
találkozhatunk vele. A hím tollazata fekete-fehér, csőre, feje teteje és háta
fekete, szárnytollai szürkések, arca, nyaka és hasa fehéres. Innen is jöhet az
oláhpap elnevezés. Bóbitája néhány hosszú, fehér tollból áll.
Na, de honnan bukkan elő épp most ez a kép tarősz
fejemben? Több oka is van neki. Van direkt, nyilvánvaló is, hisz épp imént
térképeztem fel egy pesti ilyen nevű becsületsüllyesztőt. Jól néz ki a honlapja,
és vinetát (így), azaz padlizsánt is kínálnak benne. De ilyen ok a közismert
mondóka is:
Csip-csip
csóka,
vak varjúcska, jó volt-e a kisfiúcska? Ha jó volt a kisfiúcska, ne csípd meg őt,
vak varjúcska! Így találtam a hálón, de nekem valamilyen rejtélyes oknál fogva
úgy énekelte jó anyám, hogy: Ha nem volt jó a fiúcska, csípje meg a vak
varjúcska! Lehet, mert jó gyermek voltam?
A
tudat alatti okok is hamar előbukkannak, s a gyászhuszár az, mi elsőként eszembe
jut e madárról, de ez - bevallom - teljesen szubjektív megjelenése kobakomban
eme szegény párának. A gyászhuszárról meg sok minden egyéb, nem annyira
harsogóan vidám, ám annál inkább kacagtatóan nevetséges dolog. Még emlékszem a
gyerekkorom lóvontatta üveges gyászkocsijaira, s mögötte az unott, fád, egykedvű
arccal, több kilométeren át ballagó fekete huszárruhás férfiakra, kikről
igencsak lerítt a rettenetes beletörődés. Nem csoda, hogy olykor-olykor - főleg,
ha a halottas háznál kicsi szíverősítőt is felhörpintettek - elbotlottak
borzasztó komoly igyekezetükben, s még jó, ha akkor épp üres volt a kezük… Mi,
leskelődő gyerekek reszkető izgalommal lestük az ilyet, s temetés ide, szégyen
oda, nagyszerűet derültünk az eseten. Vagy azon is, mikor a toron - hol sokszor
vad, danolászó mulatságba csapott át a gyász - az egyik már kicsit begőzölt
vitéz azon kapott hajba Putyival, a villanyszerelővel, hogy fisz mollban vagy c
dúrban szólt-e a nagyharang. A mai modern, automatizált világban utódaik valóban
tiszteletre méltó, komoly szakemberek már, s a kissé pejoratív gyászhuszárság,
mint elnevezés mára már másra - a felkenetlen ceremóniamester epigonokra -
szállt át. De sebaj, hisz múlandó minden, mi talmi, és eltűnik a történelem
süllyesztőjében, mint vándorló bakcsó az őszi ég párájában.
Visszatérve
a vidámabb dolgokra, az emlegetett kocsmában a Vakvarjú a kenyérlángos népi
elnevezése. A kenyérlángost gyerekkoromban nem kóstoltam, itt az Alföldön
ismertem meg csodálatos ízét és egyszerű nagyszerűségét. Mi a kenyérsütés
vakarékából kemencében sütött madarat (borsból készült a szeme) ettünk.
Anyósomék Csíkban pedig „vakarút”, ami ugyanaz, csak más formában. A lényeg a
múlt csodálatos íze, a megmentésre szánt relikviáink egy paránya, azaz olyan
érték, mint akár a védett vakvarjú, csak nem százezer forintos, hanem
felbecsülhetetlen. És ma, amikor hívatlan, koncleső ragadozók döngenek
köröttünk, magyarok körül, kettős a kötelességünk: védeni, ami a miénk - hitet,
embert, eszmét, tájat, tárgyakat - s a nem hasonszőrűek közül megtalálni azt, ki
szövetségesünk lehet mégis, ha a sors és az alkalom úgy hozza, s ha a Jóisten is
úgy akarja.
Stílszerűen
szólva: Kárrr lenne kihagyni bármilyen adódó történelmi helyzetet!