"Ismét kaptam egy újabb Kecskeméti Kálmán fotókiállításra meghívót a G 12 Galériába. Megnyitás előtt siettem oda, mert más program várt másutt. Szeretem ugyanis látni közös múltunkat. Kecskeméti Kálmán ugyanis végigfényképezte művész- és íróbarátait élete során, és így egy-egy kiállítása során vissza-visszajárok saját múltamba is." - Kabdebó Lóránt írása.
Kabdebó Lóránt
Fotók
innen-onnan
Ismét kaptam egy újabb
Kecskeméti Kálmán fotókiállításra meghívót a G 12 Galériába. Megnyitás előtt
siettem oda, mert más program várt másutt. Szeretem ugyanis látni közös
múltunkat. Kecskeméti Kálmán ugyanis végigfényképezte művész- és íróbarátait
élete során, és így egy-egy kiállítása során vissza-visszajárok saját múltamba
is.
A meghívóra kattintva
további fotók láthatók
Mindig mást idéz fel, és másik
felvételét állítja ki. De mindig abból a régmúltból, ahonnan biztatnak ugyan
barátaim, hogy írjak memoárt, de én nem vállalom a felelősséget. Csak azt írom
meg saját emlékeimből, ami vagy dokumentálható pontosan, avagy teljes
biztossággal emlékszem rá. Csak művészi emlékekre hivatkozva: azt biztosan
tudom, hogy Borisz Krisztoffot hallottam az Operában a Hovanscsinában, és az
Erkelben a II. Fülöp szerepében. Láttam és hallottam Birgit Nilssont a szigeti
szabadtéri színpadon, és emlékszem, amint egy felettünk szálló repülőgép
megzavarta Turandot nagyáriáját. Hallottam Richtert Pesten is, egyetemista
koromban, majd Miskolcon is, a nagyszínház színpadán, de hogy hányszor láttam,
arra már hosszú utána keresés kellene. Székely Mihály csodás beugrását hallottam
egyszer a Walkür Hundingjában. Ezek biztos pontok. De hogy Svéd Sándorral élőben
hallottam-e Hans Sachsot, avagy csak kis lemezről rögzült halló emlékezetemben a
történelmet átélő híres áriája a Mesterdalnokokban. Könyvekben kerestem,
interneten adatot rá, hogy énekelte-e a pesti Operában, sehol sem találtam
nyomát. Pedig ma is hallom, egyértelműen az ő hangján. És még egy bizonytalan
emlék: az Erkelben Desdemonát, úgy hiszem, hallottam Mirella Frenivel, de hogy
ez valóban megtörtént-e, ma már nem tudom. Pedig még arra is emlékezni vélek,
hogy utána ezt mondtam: íme egy énekes, aki nem visítozik. Így kell énekelni.
Emlékszem. Emlékszem? Szóval: nem írok memoárt. Jegyzetet, gondolatot szövök
egy-egy megtörtént esemény köré. De folyamatos emlékezést ne várjon tőlem senki.
Erről nemrég a Kertész Imrét a Petőfi Irodalmi Múzeumban köszöntő találkozás
győzött meg. Ő, aki idősebb nálam, emlékeztetett olyan szigligeti
beszélgetésünkre, amelyet én már régen el is felejtettem. Pedig, amint
felidézte, én is rájöttem a vidám történet meglétére. Milyen jó ezen a
fényképen. Mennyire jellemző rá. Régi alkatára.
Hogy mindezt most éppen
miért Kecskeméti Kálmán kiállítása kapcsán mondom el? Csak. Mert most jött
kedvem sétálni emlékek között. Néhány fényképet mellékelek is itt, a
kiállítottak közül. Velük biztosan találkoztam, sokszor, sokféleképpen. És
micsoda fényképek! Nemcsak egy művész alkotásai, de két barát beszélgetés közti
számvetései ezek a képek. Akiket ismerek közülük, mintha éppen most szólnának
hozzám. Beszélgetésre késztetnek. Pedig vannak köztük már árnyak is.
Vas István atyai barátunk volt,
feleségével, Szántó Piroskával együtt minden titkunk ismerői, bölcs tanácsadók
életünk során. Milyen jó itt a fiatal Csoórit látni, akit nemrégen ünnepeltünk
85. születésnapján. Jaj, jaj, az idő eljárt felettünk. Kertész Imrét is jó
fiatalon látni itt viszont. Kányádi Sándorral pontosan emlékszem, mikor
találkoztunk életünkben legelőször. Kolozsváron, a tv-nézést szerveztük az ember
holdra szállását hol tudnánk követni, Kolozsvári Papp Laci jött velem,
irányított, merre vezessek, rátörtünk Sándorékra, épp délutáni álmából költöttem
fel. Aludt is tovább, miután egyeztettük az esti randevút. Aztán a PIMben
mellettem zuhant a földre, majd felkelt, telefonált orvosának, és szép
értelmesen közölte: most már tudom, mi volt velem, – kollabáltam. De ez is már
vagy évtizede volt, vagy még több, a Digitális Irodalmi Akadémia egyik
fogadásán. Azóta is mindennap valahol, hosszú beszélgetésekkel minden este
szerepel jó egészséggel.
De nemcsak barátokat támaszt
körénk Kecskeméti Kálmán. Hadd mutassak be egy furcsa fekvésű szobrot is.
Kitalálod-e, mi ez? Kérdezi. Sajnos ezt nem láttam, mert ha láttam volna, talán
emlékeznék is rá. Párizs a Tuileriák kertjének egy maradvány szobra. A mi
vidékünket szimbolizálta fénykorában. Most, nemrég jártunk kint, megtetszett
groteszk helyzete, megörökítettem. És ez új kiállításának egyik ékessége.
De máris jönnöm kell, búcsúzom,
ott hagyom a falon valahai barátok ezúttal meg nem emlegetett tagjait. Kiléptem
a Városmajorba, a rehabilitálás előtt álló Széll Kálmán téren megvártam az 5-ös
buszt, és siettem, mert várt a televízióban Don Matteo atya. Akivel úgy jártunk,
mint ugyanezen a Hon-Lapon
Surján László főszerkesztőnk is megírta.
Először röhögcséltünk a kis történeteken, végül a nagy karakterű színészek
rádöbbentettek: emberi jellemeket képesek elénk varázsolni. És isteni mértéket.