" Ferenc pápa szerint „Az ifjúsági lelkipásztorkodás megszokott formája a társadalmi változások zátonyára futott. A szokványos struktúrákban a fiatalok gyakran nem találnak válaszokat gondjaikra, szükségleteikre, problémáikra és sebeikre. Ránk, felnőttekre tartozik, hogy türelemmel meghallgassuk őket, értsük meg gondjaikat, igényeiket, és tanuljunk meg olyan nyelven beszélni velük, amelyet megértenek. Ugyanezen oknál fogva a nevelési próbálkozások sem hozzák meg a remélt gyümölcsöket.” " - Bíró László püspök úr márciusi levele.
Hívom
a családokat
Bíró
László püspök levele
HÁZASPÁROKAT, JEGYESEKET
ÉS SZERELMESEKET,
A CSALÁDOKAT SZERETŐ SZERZETES- ÉS PAPTESTVÉREKET, ÉS MINDENKIT, AKI A CSALÁD ÉS
AZ ÉLET MELLETT ÁLL!
2015.
március
Nagyon nehéz elviselnem,
hogy amikor végre találunk egy kis időt arra, hogy anyámékkal együtt elmenjünk a
nagymamámhoz – panaszolta egy fiatal, háromgyermekes édesanya barátnőjének –,
mindig előjönnek régi történetek, olyan rokonokról esik szó, akiket én nem is
ismertem. A nagyi előkotor régi, elsárgult fényképeket és mi, akiknek most olyan
mindegy, hogy mi volt 40 - 50 évvel ezelőtt, szóhoz se jutunk. A gyerekeink
unalmukban rendetlenkedni kezdenek, ha meg azzal csitítjuk őket, hogy meséljenek
az iskoláról, a sportegyesületről, vagy bármiről, ami őket foglalkoztatja, a
harmadik mondatnál közbeszól valamelyik öreg, hogy tudod, amikor én voltam
fiatal, … A férjem ilyenkor tisztelettudóan hallgat, és óvatosan az órájára
pillant.
Ferenc pápa szerint „az ifjú
és az öreg az élet két pólusa: az előre mutató remény és a visszatekintő
emlékezet. Az a mód, ahogy egy társadalom a fiatalokat és az öregeket kezeli,
meghatározza a társadalom minőségét. Ha egy nép nem óvja az öregeit és nem
törődik a fiatalokkal, jövő és remény nélküli néppé válik, mert az ifjúság – a
gyerekek, a fiatalok – és az öregek együtt hordozzák a történelmet. Az ifjúság
adja a biológiai életerőt, az öregek a tapasztalatot és emlékezetet. Szomorú
látni az olyan társadalmat, azt a kultúrát, amely már emlékeit is elveszíti.”
(Beszéd a Szt. Egyed közösséghez, 2014. jún. 15.)
Azoknak a nagyszülőknek,
akik megláthatták gyermekeik gyermekeit, egy nagy feladat is osztályrészül
jutott: élettapasztalatuk, családjuk, közösségük, népük történetének
továbbadása; egyszerűen szólva bölcsességük és hitük tárházának megnyitása. A
családnak nagy áldás, ha a nagyszülők mindig kéznél vannak. Nem csak azért, mert
szükség esetén rájuk lehet bízni a gyerekvigyázást, vagy, mert besegíthetnek a
háztartási munkába, hanem mert átadják unokáiknak azokat az értékeket,
amelyekről a társadalom szívesen megfeledkezik. „A hittel és a szeretettel
egységben a remény biztos jövő felét irányít bennünket, amelynek egészen más
távlatai vannak, mint a világ bálványai által felkínált illúzióknak, és ez új
erőt és új lendületet ad a mindennapi életnek.” (Lumen Fidei 57)
Mai társadalmunkban a pénz
bálványa áll a középpontban és nem az ember. Az ember csak addig értékes,
ameddig termel, produkál, hasznot hajt. Ferenc pápa gyakran mondja, hogy
kultúránk a leselejtezés kultúrájává vált: ameddig valamit és valakit hasznosnak
tartunk, használjuk, majd amikor már nincs rá szükségünk, eldobjuk. Ha
fenntartása terhes számunkra, megsemmisítjük, meg akarunk még a létezéséről is
feledkezni.
Idézzetek fel családi,
rokoni, baráti körötökből olyan családokat, ahol minden váratlan nehézség
ellenére sikerült megőrizniük a reményt, a bizalmat egymásban és a jövőben!
„Az emberi szellem, bár
részese a test öregedési folyamatának, bizonyos értelemben mindig fiatal marad;
csak az örökkévalóság felé fordulva kell élnie. Ezt a maradandó fiatalságot
elevenebben tapasztalja az, akinél a jó lelkiismeret belső tanúságához szeretett
emberek előzékeny, hálás odahajolása kapcsolódik. ... Valamennyien ismerünk
csodálatos fiatalsággal és szellemi erővel bíró öreg embereket, a szavuk
buzdítás, a példájuk vigasztalás, az emberi és szellemi örökség
fölbecsülhetetlen fenntartói. Igaz, hogy fizikailag az öregek általában
segítségre szorulnak, de ugyanígy igaz az is, hogy előrehaladott korukban
fékezik a fiatalokat, akik útkeresésükben gyakran túl messzire szaladnak. Az
öreg emberekről szólva hadd forduljak a fiatalokhoz is, álljanak ott az öregek
mellett szeretettel és nagylelkűen. Az öregek sokkal többet tudnak nektek adni,
mint ahogy azt el tudjátok képzelni.” (l. Szent II János Pál pápa: Levél az
öregekhez, 12)
Hogyan segíthetnek a
fiatalok az öregeknek megőrizni testi-lelki frissességüket, lelki egyensúlyukat?
Bizonyára találkoztatok már
magányos öregekkel, akik semmit sem tudnak örömmel fogadni, akik panaszkodnak,
ha esik, ha fúj, ha süt a nap, ha borús az idő. Különösen a nagyvárosokban, ahol
mindenki siet a dolgára, senki semmire nem ér rá, maradnak magukra az öregek, és
érzik értelmetlennek életüket. Az ilyeneknek is nagy áldás, ha életüknek
értelmet és célt adhat a fiatalabb generációval való foglalkozás. „A város a
találkozás és a szolidaritás kiváltságos helye lehetne, ám gyakran a menekülés
és a kölcsönös bizalmatlanság helyévé válik. A házakat és városnegyedeket inkább
az elszigetelés és védekezés, mint a kapcsolatok és az integráció céljából
építik. Ebben a környezetben az evangélium hirdetése szolgál alapul az emberi
élet méltóságának helyreállításához, mert Jézus bőségesen akarja árasztani az
életet ezekbe a városokba (vö. Jn 10,10). Az emberi élet egységes és teljes
értelme, melyet az evangélium kínál, a legjobb gyógyszer a városok bajaira,
jóllehet látnunk kell, hogy az evangelizáció uniformizált, merev programja és
stílusa nem megfelelő a helyzet megoldására. Ha a maga mélységeivel együtt
megéljük azt, ami emberi, s a tanúságtétel kovászaként lépünk be a kihívások
szívébe, bármely kultúrában, bármely városban, akkor az jobbá teszi a
keresztényt és megtermékenyíti a várost.” (Evangelii Gaudium 75.)
Az öregek és fiatalok
közötti szakadék egyik oka bizonyára az, hogy a fiatalok eltávolodnak a hittől,
sokan legfeljebb a bérmálkozásig jutnak el, aztán már úgy élnek, mintha meg sem
keresztelkedtek volna. Ferenc pápa szerint „Az ifjúsági lelkipásztorkodás
megszokott formája a társadalmi változások zátonyára futott. A szokványos
struktúrákban a fiatalok gyakran nem találnak válaszokat gondjaikra,
szükségleteikre, problémáikra és sebeikre. Ránk, felnőttekre tartozik, hogy
türelemmel meghallgassuk őket, értsük meg gondjaikat, igényeiket, és tanuljunk
meg olyan nyelven beszélni velük, amelyet megértenek. Ugyanezen oknál fogva a
nevelési próbálkozások sem hozzák meg a remélt gyümölcsöket.” (EG 105.)
Mindez nem azt jelenti, hogy
az Egyháznak alkalmazkodnia kell a változó társadalomhoz. A változások
kihívásokat jelentenek, és a kihívásokra kell megtalálnunk a válaszokat. „A
kihívások arra szolgálnak, hogy leküzdjük őket. Legyünk realisták, de ne
veszítsük el a vidámságot, a bátorságot és a reményteljes odaadást! Valahányszor
a jelenben olvasni próbáljuk az idők jeleit, tanácsos meghallgatni a fiatalokat
és az időseket. Mindkét csoport a népek reménysége. Az öregek hordozzák annak a
tapasztalatnak az emlékezetét és bölcsességét, mely arra hív, hogy ne ismételjük
meg ostobán a múlt hibáit. A fiatalok arra hívnak, hogy élesszük újra és
növeljük a reményt, hiszen ők az emberiség új irányulásait hordozzák, és utat
nyitnak a jövő felé, hogy ne maradjunk olyan struktúrák és megszokások
nosztalgiájához horgonyozva, melyek már nem hordozzák az életet a mai világban.
Ne engedjük, hogy elragadják tőlünk a missziós erőt!” (EG 108, 109)
Mi segít nektek abban,
hogy gyerekeitekben egészséges jövőképet tudjatok kialakítani? Hogyan tudjátok
gyökereiket tudatosítani és a jövőjükbe vetett reményüket megalapozni?
Irigyellek ezért a gondodért
– válaszolt a barátnő –, a nagyszüleimet nem is ismertem, rég meghaltak, a
szüleim elváltak, mindketten új házasságot kötöttek, nagyon ritkán találkozunk,
akkor is legfeljebb vagy az egyikkel, vagy a másikkal. Soha nem volt részem
családi összejövetelben, pedig milyen jó lenne hallani valamit anyám
gyerekkoráról, a házról, ahol laktak, a nagymamámról, akiről csak annyit tudok,
hogy állítólag nagyon szép lány volt, de sohase láttam még a fényképét sem. A
férjemnek sincs családja, rokonsága, ő a délvidékről származó árva gyerek volt.
A gyerekeink is sokszor mondják, hogy milyen jó egyik vagy másik
iskolatársuknak, mert olyan jópofa nagyija van. Abban reménykedem, hogy majd mi
is leszünk nagyszülők, és öröm lesz unokáinkkal lenni, és ők is örömmel lesznek
velünk.
Bíró
László
az MKPK családreferens
püspöke
a Magyar Katolikus Családegyesület elnöke
forrás:
csaladlevel levelezőlista