Aradi séta Nicolae Iorgával

Nicolae Iorga, a vasgárdisták által meggyilkolt román történész és politikus kijelentéseivel csínján kell bánni. A megbékélés híve sok jó mondatot találhat tőle. Hihetnénk, hogy ő is a „praechartás”, azaz a minket mozgató eszmékkel rokon gondolatai voltak. De joggal írta le Zákonyi Botond, hogy Iorgával mindent és annak az ellenkezőjét is lehet igazolni.

Aradi séta
Nicolae Iorgával

Nicolae Iorga, a vasgárdisták által meggyilkolt román történész és politikus
kijelentéseivel csínján kell bánni. A megbékélés híve sok jó mondatot találhat
tőle. Hihetnénk, hogy ő is a „praechartás”, azaz a minket mozgató eszmékkel
rokon gondolatai voltak. De joggal írta le Zákonyi Botond, hogy Iorgával mindent
és annak az ellenkezőjét is lehet igazolni.[1]
Nehéz hiteles képet rajzolni róla. Erre felkészültség hiányában nem is
vállalkozom, de nem állom meg, hogy ne ismertessem azt az írását, amit a Pro
Minoritate 1999-ben is fontosnak tartott magyarul közölni. Eredetileg 1923-ban
jelent meg[2]. A
Megbékélési Mozgalmunk több fontos eseménye zajlott Aradon, így valamelyest
össze tudom vetni, amit láttam azzal, amit Iorga látott közel egy évszázaddal ez
előtt. Nicolae Iorga aradi benyomásai révén megsejtjük, hogy a trianoni
elcsatolás után hogyan zajlott le az átmenet. Ő egy Románia területén lévő
magyar városban járt, mi egy bánsági román várost látunk, amelyben élnek
magyarok is[3].

„Aradon
a magyarság változás nélkül őrzi és ápolja nemzetük tragikusan szép és büszke
örökségét, azt az emlékművet, mely a bécsi császárral szembeni „árulásukért"
kivégzett tisztek emlékét őrzi.” Azért némi változás már akkor is lehetett,
mert a cikkből kiderül, hogy „két szoborcsoport áll … szem elől rejtve,
deszkaburkolatban. Kossuth és az elítéltek szobrai. Úgy tűnik, arra várunk, hogy
Magyarország visszakövetelje őket. Kézenfekvő jeladás ez a nemzeti érzületűeknek
. S akik ezt megalkuvóan elkövették, azok megfeledkeztek arról, hogy az alakok
egyike, Kossuth, az egyetemes forradalom apostola is volt egyszersmind , hogy ő
tárgyalt Balcescuval és Boliackal, és - amint ezt Poujade francia konzul
is tanúsítja - bocsánatot kért Avram Iancutól, amiért figyelmen kívül hagyta a
román nép jogait.

Az aradi
szabadságszobor sok hányattatás után ismét áll, és az aradi, sőt egyetemes
magyarság valóban ápolhatja a nemzeti örökségét, bár a szélsőséges román
nacionalisták gyakorta tiltakoznak ez ellen. Tudjuk, hogy a szobor nem az
eredeti helyén van, viszont jó, hogy mostani nevének Megbékélés tere a neve.
Kicsit nevetséges, hogy a város a szoborcsoport felállításához csak úgy kapta
meg az engedélyt, hogy egy másik köztéri szobrot, egy diadalívet is fel kellett
állítania, ami román szemmel szól 1848-49 eseményeiről. Kossuth nem ellenszenves
rajta.

Iorga
1923-ban mintha irigykedve nézne Aradra.

„A
széles központi bulvárokon nem csak magas kereskedelmi épületek sorjáznak, de az
értelmiség és nemesség magánlakásai is, mozgásteret nyújtván egy igen aktív
kereskedelmi életnek, és kirakatául szolgálván egy magabiztos kultúrának, mely
hisz győzelmes nemzeti elhivatottságában. Ritkán láttam ily sok elsőrendű árut
ugyanazon utca két oldalán, minden árucikk mellett ott áll a pontos ára, és nem
tűnik túlzottnak. A könyvesbolt régebbi vagy teljesen új könyveivel,
fáradhatatlan kiadók termékeivel büszkélkedik.”

Milyen
kár, hogy ezt a magabiztos kultúrát az új birtokosok inkább veszélynek, mint új,
megnagyobbodott országuk értékének tekintették. Iorga maga is értetlenkedett:

Minthogy a magyar főváros egyik színjátszó csoportja érthetetlen módon nem
játszhatott a városban, és távozniuk kellett - különben talán romjaiba dőlt
volna a Román Királyság - , tiltakozásképpen több kirakatban kiállították a
színészek arcképeit.”

Ezek
szerint az aradiakban erős volt a civil kurázsi, s módját találták, hogy
tiltakozásukat ki is fejezzék. Iorga is tiltakozik, például a román cenzúra
ellen, amely a város magyar napilapjait ellenőrzi, mondván: gyermeteg dolog
ez itt is, mint mindenütt, hiszen a lélek szárnyalását nem lehet korlátozni.
Száz év alatt azért számos módját találták a szárnyalás korlátozásának.

Az
aradiak egyik büszkesége a Kultúrpalota. Erről szólva érezhető a regáti
irigység, majd egy nehezen értelmezhető mondatot találunk:

Románia területén kevés terem közelíti meg arányaiban, eleganciájában és
akusztikailag azt, ahol egy alkalommal beszéltem. Megpróbáltam a múltat feledve
nem megsérteni azokat, akiket mindenképpen érdekünkben áll ezen haza megbékélt
polgárainak tudni, nemcsak hagyományos emberségünk okán.

Mi
lehetett a sértés, amit lenyelt, nem tudni. Megfogalmazza viszont az érdeket: a
magyarokat Románia megbékélt polgárainak tudni. Ebben sem akadt követője azóta
sem.

A képtár
kapcsán ezt írta: Megjelent egy román, csakis román nyelvű katalógus (és itt
mégiscsak más házában járunk...). Ezért a zárójeles megjegyzésért ma is
megköveznék. Hogy-hogy más házában? Ezért tán igazat is adnának a vasgárdisták
gyilkos dühének.

Van még
egy érdekesség, amit kiemelek:

Egy
egész sor helyiség azonban zárva marad a műtárgyak jelzéseinek
nacionalizálásáig. És
sehol nem
furcsább ez a
sietős
cégérváltoztatás
-
amelyet
maguktól a magyaroktól sajátítottunk el - , mint éppen ezen a helyen. Arról a
kiállításról van szó, amelyet az 1848-as „mártíroknak" szenteltek, a magyarok
nemzeti forradalmának, mindenfajta szabadságvágynak, - akár más szabadságeszmék
ellenében is - egy állhatatos
, eszméiért
lelkesülő népnek. Talán csak a 19. század politikai reneszánszával foglalkozó
olasz kiállításon látható ilyen gazdag gyűjtemény, egy ilyen szakszerű
rendszerezés, minden dolgok ennyire kegyes emlékezete, a legkisebb rongydarabtól
a legutolsó papírszeletig minden, ami emlékeztethet egy olyan mozgalomra,
amelyet szívvel­lélekkel indítottak, és amely a harcmezei legyőzetések,
hadbírósági ítéletek, köztéri akasztások, nyilvános
kivégzések
tragédiájába fulladt. Minden nemzetnek joga van tisztelni harcosait és
vértanúit; milyen jogon, kérdezem határozottan, tartjuk mi vissza ezt a népet
attól, hogy imádkozzon oltárai előtt, melyeket lerombolni sem felhatalmazásunk,
sem erőnk
nincsen?

Mit
jelent vajon a nacionalizálás ebben a szövegben? Általában államosítást jelent,
de itt feliratokról van szó, románosításra gondolok. Ez sajnos nem a románra
való fordítást, hanem a magyar jelleg eltüntetését hozta magával a Trianon utáni
első században. Hogy mit ért Iorga a magyaroktól tanul „cégérváltoztatáson”, nem
derült ki. Más írásaiban azonban sokat beszélt például a székelyek román
eredetéről, amit ugyan később részben vissza vont. Ez alapján lehet, hogy az
erdélyi románok asszimilációjára céloz. Kulcsfontosságú azonban az, hogy a
magyarokról nemzetként beszél. Ennek jelentőségét nem lehet túlbecsülni. Két
évvel később a Népszövetségben arról értekezett, hogy az erdélyi magyarság
nemzet. A nemzetiség képmutató terminusa csak arra szolgál, hogy megtagadják
a nemzetnek járó jogokat egy embercsoporttól. Ezzel fejeződik be Zákonyi
Boton bevezetője, amit Iorga Aradról szóló cikkéhez írt. Mai vitáinkban is
aranyat érne ez a mondat, nagyon jó lenne ismerni a forrását.

Iorga
írása keserűen fejeződik be, nyilvánvaló, hogy román nacionalistaként nézi a
megnagyobbodott országot.

Mintegy tíz magyar könyvesboltra mindössze egy minőségi román könyvüzlet jut.
Nem létezik román múzeum, mely bebizonyíthatná, hogy nekünk is van saját
művészetünk , múltunk, sőt itteni emlékeink is e városban, mely alig egy
évszázada szerény központul szolgált a vidék román parasztsága számára. Az a
néhány bátortalanul fölaggatott fénykép a falon még csak kezdetnek sem
tekinthető. Három kormány követte egymást Nagyromániában ilyen eredménnyel.

Azóta
sok-sok „eredményesebb” kormányuk volt. Iorga vajon büszke lenne-e az erdélyi
városok hatalmas arányú elrománosítására, a magyar jelleg tudatos eltüntetésére?
1920 április 23-án a Keleti Újságnak így nyilatkozott: „Amit az erdélyi román
asszimilánsok csinálnak, őrültség volna, ha nem volna még annál is több. Bűnös
és káros. A magyar
maradjon magyar,
a szász maradjon szász.” Komolyan gondolta? Vagy csak az vezette, hogy még nem
volt aláírva a diktátum?

Surján László