Az imában mindent elmesélhetünk Istennek!

Május 13-án az imádságról szóló második katekézisét tartotta Ferenc pápa. Először arról beszélt, hogy lénye, szíve mélyén minden ember imádkozik, utána pedig a keresztény imának arról a jellegzetességéről beszélt, hogy benne ahhoz az Istenhez imádkozunk, aki Jézusban feltárta önmagát, és aki csak szeretetet ismer.

Az imában mindent
elmesélhetünk Istennek!

Május
13-án az imádságról szóló második katekézisét tartotta Ferenc pápa. Először
arról beszélt, hogy lénye, szíve mélyén minden ember imádkozik, utána pedig a
keresztény imának arról a jellegzetességéről beszélt, hogy benne ahhoz az
Istenhez imádkozunk, aki Jézusban feltárta önmagát, és aki csak szeretetet
ismer.

Ferenc pápa katekézisének teljes
fordítását közreadjuk.

Kedves testvérek, jó napot kívánok!

Ma megtesszük a második lépést az
imádságról szóló katekézisek múlt héten megkezdett útján.

Az ima mindenkinek az életében jelen van:
akármilyen vallású emberről legyen is szó, sőt valószínűleg azoknak az életében
is, akik semmilyen valláshoz sem tartoznak. Az ima önmagunk rejtett mélyén
születik, azon a belső helyen, amelyet a lelkiségi írók gyakran „szívnek” hívnak
(vö. Katolikus Egyház katekizmusa, 2562–2563). Tehát az imádkozás nem valami
mellékes dolog bennünk, nem valami másodlagos és elhanyagolható képességünk,
hanem önmagunk legintimebb misztériuma. Ez a misztérium imádkozik bennünk. Az
érzelmek imádkoznak, de nem mondhatjuk, hogy az ima csak érzelem. Az értelem
imádkozik, de az imádkozás nem csak szellemi cselekvés. A test imádkozik, de még
a rokkantság legsúlyosabb állapotában is beszélhetünk Istennel. Tehát az egész
ember imádkozik, ha a „szíve” imádkozik.

Az ima előrelendülés, önmagunk fölé
emelkedő fohászkodás: olyasmi, ami személyünk legmélyén születik, és
előrenyúlik, mert találkozásra vágyik. Ez a vágyakozás több mint szükséglet,
több mint szükségszerűség: ez egy út. Az ima egy tántorgó „én” hangja, aki
tapogatózva halad előre és keres egy „te”-t. Az „én” és a „te” közötti
találkozást nem lehet számológéppel számítgatni: emberi találkozás, és a legtöbb
esetben tapogatózva haladunk előre, hogy rátaláljunk a „te”re, akit az „énem”
keres.

A keresztény ima forrásánál viszont
kinyilatkoztatás áll: a „Te” nem maradt titokba burkolózva, hanem kapcsolatba
lépett velünk. A kereszténység az a vallás, amely folyamatosan Isten
„megnyilvánulását”, feltárulását, epifániáját ünnepli. A liturgikus év első
ünnepnapjain ezt az Isten ünnepeljük, aki nem maradt rejtve, hanem felkínálja
barátságát az embernek. Isten feltárja dicsőségét Betlehem szegénységében, a
keleti bölcsek szemlélésében, a Jordánnál történő megkeresztelkedésben, a kánai
menyegző csodájában. János evangéliuma összefoglaló kijelentéssel zárja a
prológus nagy himnuszát: „Istent soha senki nem látta: az egyszülött Fiú, aki az
Atya keblén van, ő nyilatkoztatta ki” (Jn 1,18). Jézus volt az, aki
kinyilatkoztatta nekünk Istent.

A keresztény ember imája egy végtelenül
gyengéd arcú Istennel lép kapcsolatba, aki nem akar félelmet kelteni az
emberben. Ez a keresztény ima első jellemzője. Míg az emberek mindig is ahhoz
voltak szokva, hogy kissé ijedten közelítsenek Istenhez, kissé félve ettől a
lenyűgöző, de egyben félelmetes misztériumtól, míg ahhoz voltak szokva, hogy
szolgalelkűen tiszteljék őt, mint egy alattvaló, aki nem akar tiszteletlen lenni
urához, addig a keresztények úgy fordulnak felé, hogy merik őt bizalmasan
„Atyának” szólítani. Sőt, Jézus másik szót használ: „apu”, „papa”, „édesapa”.

A kereszténység minden „feudális” jelleget
kiküszöbölt az Istennel való kapcsolatból. Hitünk örökségében nincsenek jelen
olyan kifejezések, mint „alárendeltség”, „szolgaság” vagy „hűbéresség”; hanem
olyan szavak érvényesülnek, mint „szövetség”, „barátság”, „ígéret”, „közösség”,
„közelség”. A tanítványokhoz intézett hosszú búcsúbeszédében Jézus ezt mondja:
„Többé nem mondalak titeket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az
ura. Barátaimnak mondtalak benneteket, mert mindazt, amit hallottam Atyámtól,
tudtul adtam nektek. Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak ki
benneteket; és arra rendeltelek, hogy elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és
gyümölcsötök megmaradjon azért, hogy bármit kértek is az Atyától az én nevemben,
megadja nektek” (Jn 15,15–16). Ez egy biankó csekk: „Bármit kértek is az Atyától
az én nevemben, megadom nektek.”

Isten a barát, a szövetséges, a vőlegény
(a házastárs). Az imádságban bizalmi kapcsolatba léphetünk vele, olyannyira,
hogy Jézus azt tanította nekünk a miatyánkban, hogy egy egész sor kéréssel
forduljunk hozzá. Istentől mindent, de mindent kérhetünk; elmagyarázhatunk neki
mindent, elmesélhetünk neki mindent! Nem számít, hogy az Istennel való
kapcsolatunkban nem érezzük magunkat tökéletesnek: nem vagyunk jó barátok, nem
vagyunk hálás gyermekek, nem vagyunk hű házastársak. Ő továbbra is szeret
bennünket. Ez az, amit Jézus végérvényesen bizonyít az utolsó vacsorán, amikor
azt mondja: „E kehely az új szövetség az én vérem által, amely értetek ontatik”
(Lk 22,20). Ebben a mozdulatban Jézus elővételezi a vacsora termében a kereszt
misztériumát. Isten hű szövetséges: ha az emberek nem szeretik többé, ő továbbra
is szeret, még ha a szeretet a Kálváriára vezeti is. Isten mindig közel van
szívünk ajtajához, és várja, hogy kinyissuk előtte. És néha kopogtat a
szívünkön, de nem ront ránk: vár. Isten türelme velünk szemben olyan, mint egy
apa türelme, egy olyan emberé, aki nagyon szeret bennünket. Azt mondanám, hogy
egy apa és anya együttes türelme. Mindig közel van szívünkhöz, és amikor
kopogtat, gyengéden és nagy szeretettel teszi.

Próbáljunk mindnyájan így imádkozni,
lépjünk be a Szövetség misztériumába! Az imában vessük magunkat az irgalmas
Isten karjaiba, érezzük, hogy beborít bennünket a boldogságnak az a misztériuma,
ami a szentháromságos élet, érezzük magunkat olyan vendégnek, aki nem érdemelt
ekkora megtiszteltetést! És ismételgessük Istennek imádságos csodálkozással:
lehetséges, hogy te csak a szeretetet ismered? Ő nem ismer gyűlöletet. Őt
gyűlölik, de ő maga nem ismer gyűlöletet. Csak szeretetet ismer. Ilyen az az
Isten, akihez imádkozunk. Ez minden keresztény ima izzó magja. A szeretet
Istene, a mi Atyánk, aki vár ránk és kísér bennünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP

Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír