Hihető harmónia

Az Öntörvényűen – Kortárs
magyar költők rögeszmerendjei
című tanulmánykötet akarvaakaratlan
feltárja szerzője rögeszméit,
gondolkodásmódjának
összetett rendszerét is. Kabdebó
ugyan Sinka Istvánról és
Nemes Nagy Ágnesről

állapítja meg, de magáról is vall: „a negyvenes
és a hatvanas évek vége között mindketten
azt a felfedezést tették kiszorítottságukban,
világtól elzártságukban, amit velük
egy időben magam is észrevettem, mint kezdő
kritikus és szerkesztő. Amikor mindnyájan
érteni kezdtük, hogy mit is jelenthet »a múltat
végképp eltörölni« szlogen. Amikor megértettük,
hogy az emberiség léte megkérdőjeleződött
a maga folyamatosságában. Megszűnt a
nemzedékek és az emberek egymáshoz kapcsolódó
összetartozás érzése. Kortárs költőink
ekkorra már létükben élték meg az ember
balladás sorsát.”

Az irodalomtörténész pályakezdőként kezdte
keresni a költészet válaszát erre az
összeomlásra.
Most íme a válasz
Ágh Istvántól, Bakucz
Józseftől, Baránszky Lászlótól, Szepesi
Attilától,
Dobai Pétertől, Kalász Mártontól, Kiss Annától,
Csukás Istvántól, Buda Ferenctől
és Turczi
Istvántól.
És íme a magyarázat a tudós professzortól,
aki azzal a félelmes tudattal rendezi
össze, illeszti egymáshoz kortársai
életművét, hogy hozzájuk
hasonlóan ő is kiesett a biztos
fészekből. És hozzájuk hasonlóan
visszavágyik az emberlét folyamatosságának
megnyugtató
összefüggésrendjébe. A világ állapotát
követve ma is aktuális a
pályakezdő irodalomtörténész
kétségbeesett megállapítása:
„megszűnt a természeti ciklusokat
követő emberi generációk
folytonossága, az egyes embernek
kell megkeresnie a saját
helyét, majd biztosítani is azt ismét és ismét,
nemcsak saját gyermekei sorsa iránti kétségtől
űzve, de már saját öregkora miatt is
bizonytalanságban.”
Milyen lehetőségei vannak erre? Fél
évszázad múltán, félszáz tanulmányköteten is
túl az Öntörvényűen erről ad számot.

Az érett költő összegző magaslatról tekint
birodalmára: a költészetre, hogy lényegi
kijelentéseket
tegyen róla. Kibeszélje, ami másként
nem kibeszélhető. A tudós irodalomtörténész
pedig ezekhez a kibeszélésekhez kapcsolódva
beszélgetéseket kezdeményez kortársaival,
írókkal,
olvasókkal és magamagával is arról, hogy
mitől fajsúlyos a vers. Például amikor olyan
érzelemmel
telített bizalom sugárzik belőle, mint
mondjuk a Szondi két apródjából. Milyen
élethelyzetek
vezethetnek a versben létezés vállalásához,
akár a pusztulás ellenében is?

A tanulmánykötet számot ad vállalásokról,
egyedülálló költői megoldásokról, életformákról
is emlékek felidézésével. Buda Ferenc 24
haikuját
nem is versként elemzi Kabdebó, kommentárokat
fűz csak a költeményéhez „én is kerekítem,
te is kerekíted” alapon. Mire mennek ketten?
Évtizedes vívódásokból született glosszák
kerülnek a strófák közé – már csak e töprengések
miatt is nagy lehetőség az irodalomtörténésszel
közös versolvasás. Aki szereti a magyar
irodalmat, ne szalassza el! Hiszen apadhatatlan
kíváncsiság kísérte a műveket éveken, évtizedeken
át, amíg az ismeret szemléletté szilárdult,
és megértéssé lett.

Kabdebó Lóránt költői életműveken keresztül
rátekint a XX. századra, saját
gondolkodásmódjának
a kialakulására, s eközben baráti vallomássá
szelídül a tanulmány. Meggyőződéssel
teszi fel a kérdést: „zavartalanul egybelátni
teljes életét hány embernek adatik meg manapság?
Felidézni kölyökkutyakori önarcképét, vállalni
felnőtt önmagát, és összegezni kései érettségét?
Ágh István verseiben olyan ember arca
tűnik elő, aki meri élete minden percét
különkülön
vállalva felmutatni – és ebből összegyűjtött
verseiben nem torzkép, magyarázkodás, hanem
hiteles életút, hihető harmónia sugárzik.”

Saját életútjára visszatekintve irodalomtörténész
vágyhat-e többre?

(Kabdebó Lóránt: Öntörvényűen. Kortárs magyar
költők rögeszmerendjei. Parnasszus Könyvek,
Budapest, 2019, 328 oldal. Ára: 2520 forint)