"Mikor magunkat dicsérjük, mint nemzet, mindig eszembe jut az, hogy bizony köztünk is vannak jó és rossz emberek, csalók és adományozók, családszeretők és nyomorítók egyaránt, hogy a párhuzamok sorát ne szaporítsam. Mégis, minden racionalitásunkat latba vetve is, oda lyukadunk ki legtöbbször, hogy „azért van bennünk valami”!"
Pálmai Tamás
Egy
millió és ami mögötte van
Érdekes, egyben ingoványos terület is ez a
téma. Az, mert gyarló emberként hajlamosak vagyunk mitizálni mindent, de első
sorban saját „fajtánkat”. Még egyszerű közemberként is el-el ragadtatjuk
magunkat, és azt mondjuk, akár fennhangon is, hogy nincs a magyarnál szebb,
jobb, okosabb ember a világon. Van – volt és lesz is valószínűleg – olyan
politikai vonulat, amely ezt akár a kizárólagosságig magáévá teszi. Mindannyiunk
kárára. De most nem róluk beszélnék, hanem tovább egyensúlyoznék az emlegetett
keskeny, olykor penge-élnyi mezsgyén magyarságunk valós értékeiről értekezvén.
Mikor magunkat dicsérjük, mint nemzet,
mindig eszembe jut az, hogy bizony köztünk is vannak jó és rossz emberek, csalók
és adományozók, családszeretők és nyomorítók egyaránt, hogy a párhuzamok sorát
ne szaporítsam. Mégis, minden racionalitásunkat latba vetve is, oda lyukadunk ki
legtöbbször, hogy „azért van bennünk valami”! Valami, ami lehet, hogy nem több,
mint más nemzeté, hanem egészen más, egészen sajátságos. Mert annak ellenére,
hogy látjuk a mellettünk élő román nemzetiségűeket például, akik sokkal jobban
összefognak, mint mi, ha úgy érzik, támadás érte őket. Annak ellenére, hogy
látjuk a velünk élő németeket, szászokat, akiktől rengeteget tanultunk, de a
közös történelmünk során valahogy, kicsit opportunista módon, mindig a velünk
szemben állók mellett kötöttek ki (és mindezekért joggal lehetnénk féltékenyek
rájuk), nos, mindezek ellenére, mégis maradunk magyarnak és marad bennünk az
érzés: mi mások, mi különbek vagyunk.
Azt hiszem, ennyi példa elég a lényeg
érzékeltetéséhez. Pedig ma is sok az olyan anyaországi ember, aki nem érti, mi a
magyar nemzet egysége, nem érti, hogy nemzetben gondolkodónak nincsen határ,
most is csak szajkózza: aki Magyarországon adót fizet, az beszélhet, a többinek,
kuss. Kíváncsi vagyok, mit szólna akkor, ha ma Békés például Romániához
tartozna, mert vastagabb volt Trianonkor a ceruza hegye? De, az érem másik
oldala is élő igazság: ma is élnek – nem kevesen – a Csonka-ország határain túl
olyan magyarok, akik még emlékeznek a régi magyar katonatisztek arroganciájára
és lenézésére a helybeli magyarok iránt.
Szóval nem vagyunk makulátlanok.
Egyáltalán nem. Mégis van valami a levegőben. Éppen most, a koronavírus
fenyegetése alatt, Trianon százéves évfordulóján, akkor, amikor a Csíksomlyói
búcsú is a virtuális térbe költözik, mégis éppen most érezzük egyre erősebben
azt, amiről oly gyakran énekelünk: mi egy vérből valók vagyunk! Hogy minden
szembe jövő arc rokon és ismerős. És az újraköltött vén Európa dal is arról a
magyar csodáról mesél nekünk.
A susogók szerint a válság a rosszat hozza
ki az emberekből. Mi, magyarok, azt mondjuk ma: nem igaz. Szerteszórva a
világon, de a globalitást kihasználva rakjuk össze nemzetivé lokális
értékeinket. Amerikai székelytől alföldi magyar tudósig mindenki azon dolgozik,
hogy úgy segítsen nemzetén, hogy az az egész emberiségnek jó legyen. Nem először
a történelemben. Köszönetet most sem várva. De töretlen hittel és mindig
szárazon tartott puskaporral. Magyarul: magyarként. Csodaként. Csodavárás
nélkül.
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni