A magyarrá szeretés utópiája

Soha bukásnak még annyian nem örültek, mint a nemzeti régiókért indított polgári kezdeményezés eredményének. Az összegyűlt milliónyi aláírás igazi huszárrohammal született meg. Épp ezért csoda. Árnyékában meghúzódik egy másik csoda: a rohamban megszólaló politikai erők összhangja.

A
magyarrá szeretés utópiája

Soha bukásnak még annyian nem örültek, mint a nemzeti régiókért indított polgári
kezdeményezés eredményének. Az összegyűlt milliónyi aláírás igazi huszárrohammal
született meg. Épp ezért csoda. Árnyékában meghúzódik egy másik csoda: a
rohamban megszólaló politikai erők összhangja. A szekértáborok, legalább ebben a
kérdésben, eltűnőben vannak.

Sokan és sokszor elmondták, hogy közéletünk egyik rákfenéje, hogy nincs nemzeti
minimum, azaz nincs semmi, amiben mindenki egyetért. Ez persze még mai is
hiánycikk a politikai piacon, de legalább egy dolog volt: alá kell írni a
székelyek kezdeményezését.

Azonban ebben az örömben is ott az üröm: a Demokratikus Koalíció most sem
tagadta meg önmagát. Az aláírásra ösztönző facebook bejegyzések hozzászólásaiban
meg-meg szólaltak aktivistáik és le akartak beszélni az aláírásról. Majd, ha
lemondanak a szavazati jogukról – írták például. Megszólalt persze Bauer Tamás
is. Az is kiderült, hogy Erdély sem egységes, onnan is jöttek furcsa hangok: ez
az elképzelés diszkriminatív. Igen, az. Legalább annyira, mint az, hogy az
unióhoz tartozó Európán kívül területek évek óta többlet támogatást kapnak. És
nem dőlt össze a világ. A butaságig egyenlőségre törekvők is ismerik a pozitív
diszkrimináció fogalmát. Ha valahol nagyobb a teher, ott jogos a többlet
segítség.

Vajon a DK, illetve az általa befolyásolt emberek azzal, hogy kimaradtak a
mondhatni össznépi megmozdulásból, kiírták-e magukat a magyar nemzetből? Ne
válaszoljunk túl gyorsan. Mert könnyű lenne odavágni, hogy nem magyarok ezek.
Aligha viszi előre, ha borgőzösen kiabáljuk: aki magyar, velünk tart. Szent
szavak ezek, nem szabad úton-útfélen használni, csak akkor, amikor valóban az
egész nemzet érdekéről van szó. De a másik túlzás sem jó: ha túlértékeljük az
Illyés Gyulához köthető kijelentést, hogy magyar az, aki vállalja, azaz aki
magát annak tekinti, akkor nincs joga megkérdőjelezni senki magyarságát.

Kérdésünkre ezért mind a határozott igen, mind a határozott nem rossz felelet.
Viszont eldöntendő kérdésről van szó, a végén vagy igent, vagy nemet kellene
mondani. Tehát más irányban kell keresni a feleletet.

A
mostani aláírásgyűjtés példájánál maradva, kitessékelhetjük-e a nemzetből azt,
aki elutasítja, hogy ahhoz az unióhoz forduljunk, amit ő nem becsül, és
legszívesebben ott hagyna faképnél? Megtagadhatjuk-e a magyarságát annak, aki
félti az aláíráshoz szükséges adatait, mert attól tart, hogy valahol valakik
vissza fognak élni azokkal? Idegenszívű-e, aki valamilyen oknál fogva nem akarja
támogatni a Székely Nemzeti Tanácsot vagy annak pillanatnyi vezetőit? E kérdések
költőiek, s arra késztetnek, hogy mielőtt az aláírást ellenzőket gondolatban
megfosztanánk magyar mivoltuktól, meg kell ismernünk az indokaikat.

Ezek után azt nézzük meg, hogy van-e egyáltalán olyan cselekedet vagy vélekedés,
ami jogossá teszi, hogy egy magyarnak született embert ne tekintsünk magyarnak?
Emlékezzünk a Széchenyinek tulajdonított mondásra, hogy mi magyarok annyira
kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátanunk. A sorjádzó
kérdések akkor kaphatnak feleletet, ha felismerjük, mivel jár a „magyar az, aki
vállalja” elv? Nem a magyar szót kell vállalnunk, hanem a magyar sorsot, sőt a
sorsközösséget a többi magyarral. Aki ezt nem tartja természetesnek, magára
nézve kötelezőnek, az kiesik egy közösségből. Hiánybetegségben szenved. Hogyan
viszonyuljunk hozzá? Semmikép de fordítsunk neki hátat. Ha rokonunk, ne
szakítsuk meg a kapcsolatot. Mivel az ember közösség lény, a nemzeti közösségből
kikerülve az illető ugyanolyan fogyatékos, mint a testi fogyatékosok. Ha pedig
igaz, hogy a fogyatékos embertársainkat az irántuk való szeretetünkkel tudjuk
segíteni, akkor bizony a nemzettudat fogyatékosait sem kiutálni, hanem szeretni
kell. Nem gőgösen, kitanítva, hanem úgy ahogy az Írásban van: szeresd
felebarátodat, mint önmagadat. Olyan könnyű ezt kimondani, de kutya nehéz
megtenni. De ki mondta, hogy kereszténynek lenni könnyű? Jézus azt mondta: az én
igám édes, az én terhem könnyű. De nem mondta, hogy az iga nem iga, hogy a teher
nem teher. Ha tehát látjuk, hogy embertársunk kilépett a nemzeti közösségből a
semmibe vagy olykor egy másik nemzet közösségébe, egy feladatunk van: meg kell
próbálnunk magyarrá szeretni.

Utópia, mondod. Tán igazad van. És az is marad, ha meg sem próbáljuk.

Surján László