Augusztus 12-én délelőtt Ferenc pápa folytatta „a világ gyógyításáról” múlt héten elkezdett katekézissorozatát. A Teremtés könyve alapján (Ter 1,27–28; 2,15) a hit és az emberi méltóság kapcsolatáról elmélkedett.
Jézus
tanítványaiként nem lehetünk sem közömbösek, sem individualisták!
Augusztus
12-én délelőtt Ferenc pápa
folytatta „a világ gyógyításáról” múlt
héten elkezdett katekézissorozatát. A Teremtés könyve alapján (Ter 1,27–28;
2,15) a hit és az emberi méltóság kapcsolatáról elmélkedett.
Ferenc pápa teljes
katekézisének fordítását közreadjuk.
Kedves testvérek, jó
napot kívánok!
A világjárvány
megmutatta, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk mindnyájan, és mennyire szorosan
kapcsolódunk egymáshoz. Ha nem vigyázunk egymásra, kezdve a legutolsókkal,
akiket a legnagyobb baj sújt, beleértve a teremtést is, akkor nem tudjuk
gyógyítani a világot.
Dicséretre méltó annak
a sok embernek a munkája, akik ezekben a hónapokban tanúságot tettek felebarát
iránti emberi és keresztény szeretetükről, akik saját egészségüket is kockára
téve szentelik magukat a betegeknek. Hősök ők! Ugyanakkor a koronavírus nem az
egyetlen kór, amellyel meg kell küzdenünk, hanem a világjárvány szélesebb
elterjedésű társadalmi betegségeket is napvilágra hozott. Ezek egyike a személy
torz felfogása, az a szemlélet, amely figyelmen kívül hagyja az ember méltóságát
és társas voltát. Néha úgy tekintünk másokra, mint használható és eldobható
tárgyakra. Ez a fajta szemlélet voltaképpen vakká tesz, s olyan individualista
és agresszív hulladékkultúrát segít elő, amely fogyasztási cikké változtatja az
embert (vö. Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 53.; Laudato si’ enciklika,
22.).
A hit fényében tudjuk
azonban, hogy Isten másképp tekint a férfira és a nőre. Ő nem tárgynak teremtett
bennünket, hanem szeretett és szeretni képes személynek; saját képére és
hasonlatosságára teremtett bennünket (vö. Ter 1,27). Ily módon egyedülálló
méltóságot adott nekünk, arra hívott, hogy közösségben éljünk vele, közösségben
testvéreinkkel, tiszteletben tartva az egész teremtett világot. Mondhatni,
közösségben és harmóniában kell élnünk. A teremtés harmónia, és úgy kell élnünk,
hogy belesimuljunk ebbe a harmóniába. Ebben a közösségben, ebben a harmóniában –
mely maga is közösség –, Isten képessé tesz bennünket arra, hogy életet hozzunk
létre, és védelmezzük azt (vö. Ter 1,28–29), hogy dolgozzunk, és gondozzuk a
földet (vö. Ter 2,15; Laudato si’ enciklika, 67.). Magától értődik, hogy
nem lehet életet létrehozni és védelmezni harmónia nélkül; nélküle megsemmisül.
Jó példa erre az
individualista szemléletre – mely nem harmónia – az evangéliumokban az, amikor a
két tanítványnak, Jakabnak és Jánosnak az anyja Jézushoz fordul kérésével (vö.
Mt 20,20–28). Azt szeretné, ha fiai az új király jobb és bal oldalán ülhetnének.
Jézus azonban egy másfajta szemléletmódot javasol: a szolgálat és másoknak való
életadás szemléletmódját, melyet meg is erősít azzal, hogy azonnal visszaadja a
látását két vaknak, és tanítvánnyá teszi őket (vö. Mt 20,29–34). Ha törtetsz, ha
könyökölsz és mások fölé akarsz kerülni, az lerombolja a harmóniát. Ez az
uralkodásnak, mások elnyomásának a logikája. A harmónia teljesen más dolog:
szolgálat.
Kérjük hát az Urat,
adjon nekünk olyan szemet, amely odafigyel a testvérre, különösen a szenvedőkre.
Jézus tanítványaiként
nem akarunk sem közömbösek, sem individualisták lenni – ez két, nagyon csúnya
magatartás a harmónia ellen. Közömbösség: elfordítom a fejemet. Individualizmus:
csak a saját érdekeimet nézem. Az Isten által teremtett harmónia azt kéri
tőlünk, hogy figyeljünk másokra, mások igényeire, mások problémáira, hogy
legyünk közösségben [másokkal]. Minden személyben fel akarjuk ismerni –
bármilyen fajú, nyelvű vagy állapotú legyen is – az emberi méltóságot. A
harmónia arra késztet, hogy felismerd az emberi méltóságot, az Isten által
teremtett harmóniát, melynek középpontjában az ember áll.
A II. vatikáni zsinat
hangsúlyozza, hogy ez a méltóság elidegeníthetetlen, mert „Isten képmására
teremtetett” (Gaudium et spes lelkipásztori konstitúció, 12.). Ez az
egész társadalmi élet alapja, és meghatározza annak működési elveit. A modern
kultúrában a személy elidegeníthetetlen méltóságára történő legközelebbi utalás Az
emberi jogok egyetemes nyilatkozata, amelyet Szent II. János Pál úgy
nevezett, mint „mérföldkő az emberiség hosszú és nehéz útján”,
[1.]
és „az egyik
legfontosabb kifejeződése az emberi lelkiismeretnek”
[2.].
A jogok nemcsak egyéniek, hanem társadalmiak is; népeket, nemzeteket is
megilletnek.
[3.]
Az ember ugyanis,
személyes méltóságában, társas lény, az egy és hármas Isten képmására
teremtetett.
Társas lények vagyunk,
társadalmi harmóniában kell élnünk, de amikor önzők vagyunk, tekintetünk nem a
többiekre, nem a közösségre irányul, hanem önmagunkra, és ez csúnyává, rosszá,
önzővé tesz bennünket, mert elpusztítja a harmóniát.
Minden ember
méltóságának újbóli tudatosítása komoly társadalmi, gazdasági és politikai
következményekkel jár. Az, hogy testvéreinkre és az egész teremtésre úgy
tekintünk, mint a szerető Atyától kapott ajándékra, odafigyelést, gondoskodást
és ámulatot vált ki belőlünk. Így a hívő ember, aki felebarátját testvérnek és
nem idegennek tartja, együttérzően és megértően néz rá, nem pedig megvetően vagy
ellenségesen. A világot a hit fényében szemlélve pedig, azon iparkodik, hogy – a
kegyelem segítségével – fejlessze kreativitását és növelje lelkesedését a
történelem drámáinak megoldására. Képességeit úgy fogja fel és fejleszti, mint
hitéből fakadó kötelezettségeket,
[4.]
Isten
ajándékait, melyeket az emberiség és a teremtett világ szolgálatába kell
helyeznie.
Miközben
mindannyian egy olyan vírusos betegségből való felgyógyulásra törekszünk, mely
megkülönböztetés nélkül mindenkit sújt, a hit arra ösztönöz, hogy komolyan és
tevékenyen lépjünk fel az emberi méltóság megsértésével szembeni közömbösség
ellen.
Ez a közömbösségi
kultúra kíséri a szemétbe dobás kultúráját: „Nem érdekelnek olyan dolgok,
amelyek nem érintenek engem.” A hit mindig megköveteli, hogy hagyjuk magunkat
kigyógyítani és megtéríteni individualizmusunkból, mind személyes, mind
kollektív individualizmusunkból; például a pártokra jellemző individualizmusból.
Bárcsak „visszaadná
látásunkat” az Úr, hogy újra felfedezhessük, mit jelent az emberiség családja
tagjának lenni! És bárcsak tudna ez a látás konkrét tettekben megnyilvánulni, a
minden emberrel való együttérzésnek, az irántuk tanúsított tiszteletnek,
valamint a közös otthonunk gondozásának és őrzésének konkrét tetteiben!
JEGYZETEK
1. Beszéd
az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűléséhez (1979. október 2.), 7.
2. Beszéd
az Egyesült Nemzetek Szervezetének Közgyűléséhez (1995. október 5.), 2.
3.
Vö. Az Egyház társadalmi tanításának kompendiuma, 157.
4.
Uo.
Fordította: Tőzsér
Endre SP
Fotó: Vatican News
Forrás: Magyar Kurír
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni