"Tavasz volt. Napsütéses, madárfüttyös, vidám tavasz. A napsugarak pajkosan ugrándoztak a fák erőtől duzzadó fiatal ágai között, s minden ugrásukkal kipattintottak egy-egy friss rügyet. Aztán futottak tovább, hogy megcsodálják magukat a tegnap hullott tavaszi zápor éppen felszáradni készülő apró tócsáiban."
T.Ágoston László
Madármese
Tavasz volt. Napsütéses, madárfüttyös, vidám tavasz. A napsugarak pajkosan
ugrándoztak a fák erőtől duzzadó fiatal ágai között, s minden ugrásukkal
kipattintottak egy-egy friss rügyet. Aztán futottak tovább, hogy megcsodálják
magukat a tegnap hullott tavaszi zápor éppen felszáradni készülő apró tócsáiban.
Verébmama türelmesen ült a fészkén, s mosolyogva hallgatta, amint az alatta
mocorgó tojáshéjakon egyre türelmetlenebben kopogtak az apró csuricsőrök.
Először egy pici csőr, aztán egy borzas kis fej két csodálkozó szemmel bukkant
elő a tojáshéjból, végül szétpattant a meszes burok, s ott állt a fészekben a
három kis pelyhes jövevény. Egymást túlkiabálva követelték a jussukat.
─
Szervusz, mama! Megjöttünk, kérjük a reggelit!
Megkapták, hogyne kapták volna. Papa, mama egymással versengve hordták nekik a
legfinomabb falatokat. Hanem azért meg nem állhatták, hogy figyelmeztessék őket.
─
Csendesebben, gyerekek, ha lehet! ─ óvta őket a mama. ─ A vércse bizony elragad,
ha meghallja a hangotokat!
─ A
macskára is vigyázni kell ─ toldotta meg az intelmet a papa. ─ Ki ne dugjátok a
fejeteket a fészekből, mert képes leharapni az a szőrös, éles karmú sátánfajzat.
Ahogy
teltek ─ múltak a napok, tollasodtak, szárnyasodtak a fiókák, úgy szaporodtak a
szülői intelmek is. Mit illik, s mit nem szabad tennie egy jól nevelt verébnek.
A két kis csuri illedelmesen, főhajtással fogadta a szülői tanácsokat, hanem a
harmadik, a legvirgoncabb, a legnagyobb hangú csak nevetett rajta.
─
Micsoda? Hogy én ne napozhassak kedvem szerint a rét közepén, mert arra jöhet a
vércse? Ne csipegethessem föl az ablakpárkányról a kenyérmorzsát, mert elkaphat
a macska? És mindezt csak azért, mert veréb vagyok? Rendben van, akkor holnaptól
kezdve fenyőpinty leszek. Meg se ismerem ezeket a reszkető lábú, szürke
verebeket.
Amint
kigondolta, úgy is cselekedett. Kissé átfestette a mellényét, meg a farktollait,
s máris szakasztott olyan volt, mint egy született fenyőpinty. Eleinte idegenül
hatott a társak nyelvjárása, de beletanult. A léptüket is elleste, és
megtanulta, hogyan kell kivenni a toboz lemezei közül a fenyőmagot.
No,
de az se járja, hogy az ember, vagyis a veréb, mindig csak fenyőmagon éljen. Meg
az is vérlázító, hogy állandóan lehurrogják a társak, amiért olyan sokat
csivitel. Bezzeg a zöldike annyit kiabál, amennyi csak jólesik neki. Olyan fák
lombjai közt ugrándozik, amilyenekhez kedve tartja. És azok a hernyó ─, meg
magcsemegék… Egy kis festék, némi ének lecke, s máris ott ült a tölgyfa tetején
a legzöldebb zöldike.
Nem
is lett volna semmi baj, ha egyik nap nem ül mellé egy másik zöldike.
─ Te
honnét jöttél, komám? ─ kérdezte. ─ Olyan rikítóan zöld a hasad, hogy messziről
látszik, nem közülünk való vagy.
─ Én?
─ sápadt el mérgében és ijedtében a veréb. ─ De hiszen itt születtem a szomszéd
tölgyfán!
─ Én
meg süvöltő voltam az Alpokban ─ válaszolta amaz nevetve, és tovalibbent.
Mit
volt mit tenni, odaállt a tükör elé és elkezdte festeni a hasát. Még meg se
száradt rajta a festék, amikor találkozott egy, a csőrében hernyót cipelő
madárral.
─ Ha
sietsz, még neked is jut belőlük vacsora a park végében ─ rikkantott rá az
énekes rigó.
Akkor
hát rigó lennék ─ nyugtázta magában a veréb. ─ De annyira megszomjaztam a nagy
munkában, hogy inkább lennék most vízirigó.
Felröppent hát az erdő fölé, és meglátta, hogy a hegyoldalon lefelé fut egy
hűsvizű patak. A patakban apró lárvák kergetőztek. Rögtön a nyomukba eredt, s
üldözte őket a víz alá bukva. Amint a túlparton kilábolt a patakból,
visszanézett, s elámulva látta, hogy a festék nagy része leolvadt róla, és a
tükörképe… a tükörképe nem más, mint egy mezei pacsirta.
─ De
hiszen én nem is tudok repülés közben énekelni ─ motyogta kétségbe esetten.
─ Ki
vagy te, és miért szomorkodsz, tollas testvérem? ─ szólt le hozzá egy magas fa
ágáról a Bölcs Bagoly.
─ Hát
ez az ─ köszörülte meg a csőrét csuri. ─ Verébnek születtem, de azt hittem, több
vagyok annál. Voltam fenyőpinty, zöldike, énekes rigó, vízirigó és mezei
pacsirta. Most már csak madár vagyok, és nem lelem hazámat.
─ Nem
a fészked hagyott el, te hagytad el a fészkedet ─ mondta a Bölcs Bagoly vaksin
pislogva a napfényben. ─ Okos veréb voltál, azt hitted, okosabb apádnál.
Megtanultad más madarak énekét, felvetted a tollukat. A szívedet is kicserélted
a bóbitád szerint. Most meg itt állsz előttem kopott, tarka tollban, üres
szívvel, és nem tudod, milyen madár vagy. Én sem tudom. Ülj vissza hát a régi
fészekbe a verébtársaid közé, s tanítsd meg őket más madarak füttyére. Ha kell,
akár a tollukat is befestheted, de soha se feledd el, hogy veréb vagy. Csak így
lehetsz majd egykoron Bölcs Veréb.