Surján László

Amikor Németország hét évtized alatt harmadszor támadta meg Franciaországot, úgy tűnt, hogy sikerült végső csapást mérnie. Kikergette az angolokat a kontinensről. A franciák a csatatereken elbuktak. Országuk nagyrésze megszállt terület, a maradékon egy jól ellenőrzött bábállam. Európa többi országa, vagy legyőzve hevert a lábainál, vagy szövetségesnek lehetett tekinteni, esetleg jóindulatú semlegesnek. Hátra volt még a Balkán, de minden oka megvolt Hitlernek azt hinni, azt tesz, amit csak akar.

Jártodban, keltedben szerte az országban találkozol az utak mentén keresztekkel, Szűz Mária szobrokkal, Szentháromság emlékművekkel. Ez utóbbiak elnevezése jelzi, hogy valamire emlékezve emelték, többnyire járványok elmúlása után hálából. Az útmenti keresztek egy-egy balesetre is emlékeztethetnek, vagy más esemény miatt hálából emelték, de ezek sajnos többnyire már a feledés homályába merültek, pedig jó volna, ha legalább a helyiek megőriznék a történetet.

A hollandokról és az emberi jogok

Attól tartok, hogy sokan igyekeznek minél mélyebbre temetni 1995 emlékeit. Ebben az évben, látván a Jugoszlávia szétesése utáni lehetetlen helyzetet, az Egyesült Nemzetek indokolnak látta békefenntartó erőket küldeni Boszniába. A kék sisakosként emlegetett katonák fegyvertelenek, (csak kézifegyvereik voltak) viszont egy világszervezet tekintélye állt mögöttük, ami a Föld számos pontján alkalmas volt például a tűzszünetek megtartatására és a demarkációs vonalak ellenőrzésére.

Lemondott Pusztaszabolcs alpolgármestere, miután országos felháborodást váltott ki Szűz Máriát gyalázó kijelentésével. Tette ezt azután, hogy politikai szövetségeseivel a választásokra olyan kampányfotót készítettek, amelynek hátterében két templom is látszik. Igaz, hátat fordítottak mindkettőnek…

Szomorúan figyelem, hogy a járvány – bár országonként eltérő mértékben, de mindenütt - politikai kérdéssé lett. Üdítő kivétel éppen hazánk, ahol a miniszterelnök kijelentette, komoly szakembereink vannak, rájuk kell hallgatni.

Meglepő őszinteséggel tárja fel az uniós intézmények személyzeti politikájának egy nagyon hibás oldalát a European Democracy Consulting nevű szervezet.

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsőket és sírokat nekünk,

Négy sor Juhász Gyula Trianon című verséből. Természetesen sorokat nem illik, nem is lehet a vers egészéből kiszakítva értelmezni, mentségem, hogy mégis megteszem az, hogy nem valódi elemzésről van szó. Az idézet voltaképp csak jelzőfény, hogy a figyelmünket ráirányítsa néhány lényeges szempontra.

Vereségből győzelem

Általános csalódottság, sőt felháborodás követte az Európai Bizottság elutasító döntését, miszerint milliónyi követelés ellenére nem terjeszt elő jogszabálytervezetet a kisebbségek védelmében. A tiltakozás jogos, ugyanakkor a bizottsági döntés is „jogos” olyan értelemben, hogy nem köteles követni a kezdeményezésben foglaltakat. Jogos, de ostoba, bár voltaképp előre sejteni lehetett, hogy ez lesz a vége.

Legyünk együtt, mi magyarok mindannyian a Kárpát-medencében. Elég volt Trianon bénító fájdalmából. Érezzük meg inkább az összetartozás örömét.

Ma legszívesebben a Kárpát-medencéről írnék, arról a folyamatról, amelynek során már hatszáznál több településről mondta valaki, hogy fontos számára, hogy szívébe fogadta. Nagy szónak tűnik, de komolyan gondolom, hogy régiónk jövője, értékeinek megmaradása attól függ, hogy mi magyarok a trianoni kesergésünket át tudjuk-e változtatni az összetartozás örömére. Képesek vagyunk-e összefogni nemzettársainkkal és őseink polgártársaival. Hogy ez nem könnyű, mindannyian érezzük.